Vagyis még mindig a tükörsima felületek, a határozott, éles élek, a higgadt egyenesek, a tiszta, áttekinthető síkok, a nyugodt alapformák, a rideg geometrikus elemek, a szigorúan zárt vagy váratlanul megbontott testek, a keménységek és szilárdságok uralkodnak abban a szűkszavúságokra hangolt mű-világban, ahol a megbillenő egyensúlyok, a finoman kimunkált test- és tömegritmusok, a különös anyaghasználatból és anyagmegmunkálásból eredeztethető faktúra- és textúra-ellenpontok indukálnak látszólagos zavarokat. A rendszer motorja a megbomlott rendszer maga, a konstrukció legbiztosabb építőeleme a labilitás.
E nem lanyhuló művészeti áramlat karakteres alkotója a rendkívül precíz, nagyvonalú kidolgozású minimalista műveivel lassan három évtizede jelentkező Nagámi, akinek a térbe helyezett és falra illesztett tárgyszobrai, illetve szobortárgyai – szándékosan kerüljük a rendkívül bizonytalan kisplasztika-megjelölést – rendszeresen bemutatóteret kaptak és kapnak az ún. „szobrászati” kiállításokon, s aki a nyolcvanas évek kezdete óta számos önálló kollekciót is felvonultatott Budapesten és a vidéki városokban.
Az egy-egy alkotószakasz termését összegző tárlat után (1983 Esztergom, Esztergomi Galéria; 1986 Budapest, Stúdió Galéria; 1995 Budapest, Vigadó Galéria; 2004 Budapest, Kispesti Vigadó Galéria) […] (A folyamatok és az összekapcsolódások ellenére az egyes terek szikár műegyütteseit mindemellett a plasztikai tárggyal áthatott téri meditációs stációkként is aposztrofálhatjuk.) Az Úton című tárlat öt állomását természetesen nem csupán a fizikai síkokban és terekben kell bejárnia – oda és vissza – és átélnie a látogatónak, hanem sokkal inkább a gondolati és emocionális szférákban: a jelek, a jelzések, a szimbólumok, a metaforák világában. És ebben a gyengédségekkel és kíméletlenségekkel egyszerre árnyalt plasztikai közegben, a véletlen és a törvényszerű, a nyugalom és a feszültség, a közeledés és a távolodás, a folyamatosság és a megszakadás konfrontációjában és kiegyenlítődésében a zárt és néhol megnyitott tömegek és térformák, a geometrikus test-kapcsolódások, a csillogó és tompa, az elegáns és lepusztult felületek által az elvonatkoztatások tartományában megragadott és faggatott létkérdésekkel: az élet és a halál alapdilemmáival szembesülhet.
(Wehner Tibor)