Keleti Fény (részlet): Holdfény a napfényen (természeti jelenség)
Nem találok szavakat egy képre.
Egy műkocsmában a műsoron műélvező vagyok. Kezemmel egy
műmellet, egy műremeket fogok, azt fogdosom, tapogatom, nyomkodom,
miközben a szomszéd asztalon egy műhalott műfénnyel az arcán,
műtárggyal a zsebében, fecnikkel a lábán. A műszíves nagylány
műtükörben tükörmű és túlcsordul a látvány, műkörömmel ujjain
ő a művésznő példány. Az automata pincérnő kínaiul tanul műkonttyal
a fején, ő maga a tabu. Művilágban műállam jó átlagnak minősül.
Irreális éjszakák, hangos műmetál, megnyílik az időkarma, olyan
mint egy sötétkamrában a partra vetett hal, közben folyó nincs,
persze ilyen sincs, ez már tagadás, de ez a haladás. Kinézek a műablakon.
Ha minden nap kimerítő vagyok, művi és hideg, esetleg súlyosan
kiráz az ideg, mert ez is tagadás, csak ez már a ráadás, így kell a
műmosolyt bedobni, műszerető hitvest megdugni. Vagy messzire
elmenni, árnyékodnak lenni, így teljes az összkép. Megálmodlak és
magadra hagylak, olyan széles rés, és a kezedben a kés, átlátszó nagyon
az emberevőgép. Körbe járom magamat kívül-belül, műgonddal
a szívemben stigmát ragasztok testemre, a mesterművemre?
