„Én is orvos leszek”, de én a szegények orvosa” – mesélt kisgyerekkori fogadkozásáról a halála előtti évben készült portréfilmben Levendel doktor. „ A szegényeké, a hajléktalanoké, az alkoholistáké, a legsérültebbeké – vagyis mindenkié. A film végén a rendező-riporter megkérdezte: kicsoda Levendel László, hogyan lehet ezt megfogalmazni? Az orvos-professzor erre így felelt: „egy csóró srác, akit az élet rászorított, hogy mindig többet teljesítsen…”.
Túlélte a munkaszolgálatot, a bori koncentrációs tábort, az „erőltetett menetet”. 1944 végén Baján megszökött, a már felszabadult Szegedre gyalogolt, és beiratkozott az egyetemre. 1948-ban, a forradalom centenáriumán az ország legkiválóbb egyetemistájaként jutalmazták, doktorrá fogadta az egyetem. 1952-től haláláig az Országos Korányi TBC és Pulmonológiai Intézetben dolgozott, többek között Mezei Árpáddal, az Európai Iskola egyik teoretikusával is közeli barátságba került Mezei révén ismerte meg ennek a képzőművészeti műhelynek még élő, de szellemileg-egzisztenciálisan ellehetetlenített alkotóit: Anna Margitot, Bálint Endrét, Jakovits Józsefet, Gyarmathy Tihamért, Ország Lilit. Némelyiküket hosszú évekig, évtizedekig gyógyította – és nem csupán pácienseinek tartotta őket,hanem megszerette őket és értője lett művészetüknek is.
Felesége, Lakatos Mária főorvos mellett gyógytornászként ugyancsak a szanatóriumban dolgozott Kövesházi Ágnes, az egykori Madzsar Alice vezette mozgásművészeti stúdió táncosa. Levendelék az ő közvetítésével ismerték meg – és gyógyították – Palasovszky Ödönt, majd Kassák Lajost, Dési Huber Istvánt és Derkovits Gyula özvegyét is. Egyik művész a másiknak „ajánlotta” Levendel doktort, ő pedig, Dávid Katalin művészettörténész szavaival: „olyan orvos volt, aki meggyőződéssel tudta, hogy minden betegség csak akkor gyógyítható, ha az egész embert, testet és lelket egyaránt meggyógyítja…
…Vajon fölmérte-e valaha is a tudományos irodalom, hogy az ’50-’60-’70-es években a művészeknek hány alkotása csak azért születhetett meg, mert mögöttük állt az orvos-barát? Az ő szerepe része a korszak művészettörténetének… Nem úgy részese ő ennek, ahogy vissza az évszázadokban a mecénások voltak. Egyszerűen azért, mert egészen mást csinált, mert egészen más körülményekről volt szó. Nem elsősorban kenyeret kellett adni a művészeknek, bár adódott ilyen helyzet is, hanem kezet, hogy ecsetet és vésőt legyen erejük megfogni, és emellett, ami szinte lehetetlennek tűnt, közönséget és szeretetet, és annak tudatát, hogy kultúránknak létszükséglete az ő tevékenységük…”. /Dávid Katalin/