Lukoviczky munkássága során az orosz avantgárd konstruktivista irányából és a szuprematizmusból merített inspirációt. Ez a hatás társult nála egy gyökeresen ellentétes tér-képzettel, amit a metafizikus festészet közvetített. Műveivel a TÉR fogalmát járja körbe; itt keres új irányokat és perspektívákat, ez adja munkásságának lényegi témáját.
A 80-as években született városképei a tér végtelenségének érzetét keltik. A művész természetes könnyedséggel mozog egy földi nehézkedéstől mentes határtalan közegben. Lukoviczky kozmikus városképeinek van valamiféle zavarba ejtő kettőssége: egy ember nélküli lehetséges világ megjelenítésének tűnnek, eszmei tisztaságúnak, ahol a monumentális teret félelmes csend uralja, ám ez a világ mégiscsak ember műve, személytelen tárgyiassága ellenére megborzongatóan személyes, csak éppen az élet ismeretlen mélységekbe húzódik vissza.
Később, a 90-es évek elején ezek az elvont, ugyanakkor felismerhető formák részekre törnek szét és egymásba csúsznak. A föld fizikai törvényeitől elszakadt töredékek finoman lebegnek, vagy átlósan vonulnak egy elvont szellemi térben. Lukoviczky saját bevallása szerint képeivel geometriai feladatok megoldására törekszik, és ezzel egy időben arra összpontosítja a figyelmet, hogy meghatározott irányokkal szinte a végtelenségig tágíthatjuk világunkat. A tér ill. a perspektíva ábrázolásában találja meg a végtelenség lehetőségének legjobb kifejezőeszközét. Műveiben nem álmait szeretné viszontlátni, hanem azon elképzeléseket, melyeket a valóságból merített. Nem hideg racionális fejjel teremti képeit, hanem teret enged érzelmeknek is.