Mindig is tetszettek a ’80-90-es évek kompakt, fényképezőinek
a
véletlenszerűen vagy tudatosan, kétszer ellőtt filmtekercsei „buta
képi”, megvan ezeknek az „elbénázott képeknek” a maguk szépsége, innen is jön
a fóliára való printelés gondolata. A szuper gyors digitális világ megtette
a magáét, szinte bárki készíthet jó fotót.
A fotó önmagában nem mint
vég termék, de igen fontos nyersanyaga a munkáimnak, plexi valamint üveg
lapok közé rétegekben beaplikálva feldarabolva egymást átfedve, hologramszerű
hatást nyújtanak. Nem csupán a fotók kerülnek a „masszába” hanem szerves
szervetlen anyagok egyaránt (szeretem mikor valami teljesen disszonáns anyag
masírozik, szétkenődik az üveglapok között, olyan akár egy újkori hibernált
digitális lelet.) pl. üveg szálak, zselé, haj, szilikon, textil
foszlányok.
Az itt bemutatott munkáim főként önelemző-önvizsgáló művek.
Próbálom egymásra vetíteni az abszurd és teljesen életszerű valóságos
dolgokat, érzéseket, és ez által hatni az érzékekre, innentől kezdve az „én”
már nem is olyan személyes, miközben feldolgozom, meg is szabadulok a
félelmek nagy részétől, a kettősség feloldódik. Megkísérlem feloldani a
gátlásost a gátlástalanságban, arc szabásminták-szilikonszervek, torz vágy
képek, test lenyomatok, civilizációs „hulladék&quo t; lenyomatok,
testrészletek, éles kivágásban, felnagyított, reális, irreális mozdulatok,
szituációk kivetülése egy nagy boncasztalon.