Farkas Zsófia szobrai az ősi művészet mágikusságát örökítik tovább. A művészet mágikus voltát ismerjük a művészettörténetből, értjük a szobor különböző kultúrákban, vallásokban, rituálékban betöltött szerepét. A mágikus a köznapi tárgyak közül kiemelkedő, önmagának megkülönböztetett figyelmet kikövetelő objektum. Az 1960-as években az Egyesült Államokban jelentkező művészeket végletekig leegyszerűsített formanyelvük miatt minimalistáknak nevezték el. Az ő szóhasználatukat átvéve a mágikus mellett a szobrok jelenlévősége tűnik egy másik, ide illő meghatározásnak. Farkas Zsófia szobrai absztrakt formákként vannak jelen. Nem figuratív, a valóságot nem hűen másoló, hanem attól elvonatkoztató, absztraháló, a jelenségek formai és eszmei (szellemi) lényegét kereső művészetfelfogás eredményei. Művészete nem figuratív, viszont referenciális, tehát létező, már valahol látott, már valahonnan ismert jelenségekre utal. Biomorf alakzatok ezek, az élővilág elemeit hívják elő, látva őket gondolhatunk sejtekre, növényekre, állatokra is. Farkas Zsófia szobrai szenzuális, érzéki – megérinthető, megtapasztalható tárgyak. Művei nem csak a szemnek szólnak. Sokkal több mindent megtudunk róluk, ha megtapintjuk őket, ha érezzük a felületük faktúráját, a hőmérsékletüket, a különböző anyagminőségeket; a súlyukat. Nemcsak mozgathatók, hanem mozgatni is kell őket, hiszen Farkas Zsófia szoborcsoportokat tervez, több összetartozó tárgyat állít ki egy műként. Alkotásai azt hangsúlyozták, hogy a művészet lényege a kapcsolat a néző és a mű között. A mű tartalma vagy jelentése nem kizárólag a tárgyban van, hanem abban a szituációban, amit létrehoz. Ennek ugyanolyan fontos eleme a kiállítás helyszínével és a nézővel kialakított viszony. Művei mozgásra kényszerítik a nézőt: csak akkor ismerhetjük meg őket, ha körbejárunk, ha sétálunk a kiállítótérben. A lényeg a műalkotásnak mint jelenségnek a megtapasztalása, a mű jelenléte, amely csak a néző aktív közreműködésünkkel teljesedhet ki. (Szőke Katalin)