Ha rosszindulatúak vagyunk,
nyugodtan mondhatjuk, hogy a Nemzeti Galéria legújabb kiállítása
egy jól felpuffasztott intézménytörténeti tárlat, egy kérészéletű
művészeti egyesület tevékenységéről. Tudományos molyolás. Hiszen
a kiállítás a ”10-es évek elején működő Művészház-jelenséget
járja körül, egykori tárlatokról válogatott festményekkel, három
dimenziós székház animációval és a tagokról készített karikatúraszobrokkal.

De ha félretesszük a rosszindulatot, akkor meg kell jegyeznünk, hogy
az 1909-ben alapított egyesület a hazai modern művészet első intézményesített
fóruma volt, a progresszív fiatalság melegágya és bemutatkozó
helye – bár ez eddig nem volt köztudott. Egy friss, ambiciózus
és kreatív magánvállalkozás, ami belekavart a megcsontosodott képzőművészeti
rendszerbe, új ablakot nyitott Párizsra és a divatos nyugati stílusiskolákra.
A Rózsa Miklós által gründolt száz évvel ezelőtti Művészház
a konzervatív esztétikai ízlés reformjáért küzdött, otthont
adott a legfrissebb párizsi trendeknek (például a kubizmusnak) és
megismertette a pesti szalonközönséget az akkor még moderneskedő
különcnek tartott Van Goghgal, Schielével vagy Matisse-szal. Hasonló
lendülettel látott munkának, mint az ezredfordulón a MEO – és
hasonló gyorsasággal tűnt el a semmibe, a pénzforrásokhoz képest
túlméretezett álmok miatt. A Művészház katalizátor szerepe letagadhatatlan,
még ha ez elsőre nem is látszik a Nemzeti Galéria válogatásán:
az alaphangot a neósok által megvadított nagybányás plein air festészet
jelenti. Tiszta zöld domboldal, sárgára vakolt házfalak, vaskos
kék kontúr, napfény, tarkaság, vidéki zamat. De ez csak az alaphang,
mert a Művészház sokféle irányzatot képviselt, Egry József néma
proletárjaitól kezdve, Nemes Lampérth mázsás súlyú expresszionizmusán
és Mokry-Mészáros Dezső naiv szürrealizmusán át, Réth Alfréd
száz százalékos kubizmusáig. A Művészház egykori kiállításprofilját
rekonstruáló tárlaton felsorakozik az egész századeleji progresszió,
megspékelve pár ínyencséggel, például Toulouse-Lautrec linómetszeteivel,
az Anonymus-szobor eozinmázas kópiájával, Puvis de Chavannes Magdolnájával,
Edo-kori japán fametszetekkel, vagy éppen Arnold Schönberg (!) expresszionista
szárnypróbálgatásaival. Eklektikus, sokszínű, hullámzó színvonalú
és izgalmas anyag – mint maga az egykor volt Művészház. Miközben
a Nemzeti Galéria az intézménytörténetben vájkál, a Dovin Galéria
a harsány röhögés és a groteszk jókedv előtt hódol. Hűen a
Dovin évek óta tartó plasztikai programjához, ismét egy kortárs
szobrász állít ki a patinás pesti magángalériában. Most éppen
az ezredforduló szürreális dada-szobrászatának egyik képviselője,
Kovách Gergő. Szóviccek, fanyar irónia, infantilis hulladékplasztika.
A galéria közepén egy több méter magas, begipszelt karú, mogorva
barnamedve magasodik – festett műanyaghabból. Körülötte kékesre
mázolt hungarocelloszlopokon apró állatbronzok: felfújt papírzacskót
pukkasztó mókus, bánatos sün, aki az utolsó cseppeket próbálja
kinyerni az üres üvegből, kifordított zsebű tücsök, amint táskarádióként
hallgatja a hegedűjét stb. Ezópusz, enyhe pszichedelikus mázzal,
miniatűr és óriási kivitelben. Személyes ismeretség nélkül nehéz
a viccek egzisztenciális mélységéig hatolni, Kovách nagyon keményre
növeszti maga körül a humor távolságtartó páncélját. Nem úgy,
mint a divatos festőnővérek idősebbike, Verebics Katalin, akitől
megszokhattuk már, hogy egész pőrére vetkőzteti magát a nézők
tekintete előtt. A hússzagú önfeltárás az Octogonart Galéria
kiállításán mélységgel telik meg: rémülettel, gyönyörrel és
termékenységgel. Maradnak a fekete és puderrózsaszín kettősére
épülő, erősen megfolyatott, expresszív közelképek, óriásira
növesztett könyök, lábfej, arc. De mellette sablonnal felfújt minták
is megjelennek, például egy stilizált magzat vagy a francia udvari
manierizmus egymás mellbimbóját fogó rejtélyes nővérei. Meztelen
férfi feszíti íját egész közelről egy nő széttárt combjai
közé, nyílvesszője hegyén egy szimbolikus fehér figura. A hátsó
félteremben az aktus közvetlen velejárói, japán erotikus metszetek
absztrahált átirataiként. Az elegáns hidegtű rajzokon sejtelmes
(és kevésbé sejtelmes) anatómiai rések nyílnak meg, redők húzódnak
szét és erek dagadnak meg, ügyesen egyensúlyozva a pornográfia
és a minimalista költészet között. A festményeken már a végeredmény
látható: a görcsös, vörös valóság, gömbölyű magzatok, a szőranyát
ölelő kétségbeesett kar. Before the last red moment – and after.