A Galéria Neon a „nagy galérianyitási hullám” utolsó befutójaként jött létre, épp egy pillanattal a válság kirobbanása előtt. A Nagymező utcai lakásgaléria tulajdonosa, Tóth Árpád egy szegedi bankfiókból került a hajdanvolt Blitz Galériába, amelynek bezárása után hosszabb időt töltött Berlinben, végül 2009-ben megnyitotta a saját galériáját. A beszélgetés során megpróbáltuk megrajzolni az ívet, ami összeköti ezeket az állomásokat, egyben mutatja a „merre tovább” irányát.
Nálad nem az a fő kérdés, hogyan lettél galériás, érthető, hogy előbb-utóbb felmerült, miért nem a saját üzletedben dolgozol. A kérdés inkább úgy szól, hogyan kerültél a szakmába és miért nem lett belőled egy „rendes” bankár ahogyan azt eltervezted? Szegeden jártam egyetemre, egyszerre több szakra. Bölcsészetet, filozófiát, irodalmat hallgattam, párhuzamosan a közgazdasági tanulmányaimmal, de kétségtelen, pénzügyi pályára készültem. Igaz, már akkoriban is vásároltam képeket, művészeket látogattam. A filozófiai-szellemi kérdésekre, amelyek felmerültek a bölcsészkaron, leginkább a képzőművészetben láttam válaszokat. Gyakornokként dolgoztam egy banknál Szegeden, amikor felfigyeltem a Műértőben megjelent hirdetésre: galéria keres kortárs művészet iránt érdeklődő fiatal munkatársat. Elküldtem az önéletrajzomat, jöttek a fordulók, egy-kettő-három, és a végén Kováts Lajos engem választott. Én pedig a bank helyett ezt a szakmát. Elcsépelt közhely a szenvedélyre hivatkozni, mégsem tudok magyarázatképpen mást előhozni. Pedig nem szeretem, ha a szenvedélyt emlegeti egy galerista, mert benne van a megúszás motívuma: ha szenvedélyes vagyok, felmentést kapok a kritikák alól, nincs felelősség. Pedig ennél komolyabb ez az ügy. Nagy ajándéka a sorsnak ha az ember azzal foglalkozhat, amit szeret: műtárgyakkal, festményekkel, alkotó emberekkel. Bele lehet kotnyeleskedni ebbe a nagy folyamatba, amit művészetnek nevezünk. Mit tanultál a Blitzben, Kováts Lajostól? A 2001-2007 közti időszak hőskor volt az én életemben. Már azért hálás vagyok, hogy felvett, mert ez egy nagyon zárt világ. Szerintem csak úgy lehet ezt a szakmát csinálni, hogy elmész valaki mellé segédnek, és kitanulod. Ha van pénzed, eldöntheted, nyitsz egy galériát, bérelsz egy helyiséget, kiakasztasz képeket a falra, idáig rendben, de mi lesz utána? Nem akarok elitista lenni, sokféle út van, maradjunk annyiban, hogy a tanulás baromi fontos, és Lajos mellett tanulhattam. Akkor kerültem hozzá, amikor a Blitz már kortárs árveréseket is tartott, s ott volt a MEO, amit azóta is a magyar kortárs művészet egyik legfontosabb magánkezdeményezésű ügyének gondolok. Kinyílt a világ, ámultam, milyen jó munkák vannak. A kortárs művészetben nehéz információkhoz jutni, ebben kaptam a legtöbb segítséget, iránymutatást, hogy mit mihez csatoljak. A szemlélete volt a legfontosabb, ahogy különbséget tett kép és kép között. Meg kell tudni állapítani, melyik remekmű, ehhez kvalitásérzék szükséges, ami nagyrészt képesség, de lehet fejleszteni. Ezt tanultam leginkább. Amikor vége lett a közös munkátoknak már tudtad, hogy galériát akarsz nyitni? 2007-ben jöttem el, és igen, már körvonalazódott a fejemben ilyesmi, de külföldre kacsintgattam, belterjesnek éreztem az itthoni művészeti életet: ugyanazokat a neveket tologatják egyik galériától a másikhoz, kevés az eredetiség. Két évig jöttem-mentem a Budapest-Berlin tengelyen, bedolgoztam Németh Hajni Lada galériájába, próbáltam haladni, de rájöttem, ahhoz, hogy megtaláljam a vásárlókat, a tanácsadókat, akik a gyűjteményépítéseknél döntőek, hogy súlya legyen annak, amit csinálok, ahhoz évek kellenek, sok év, és nagy összegek, finanszírozni ezeket az éveket. Többen felajánlották, beszállnak csendestársnak galériás terveimbe, de nem akartam. Függetlenség mániám van, nem akarok a saját galériámban alkalmazott lenni. Nem áltattam magam, ha valaki ebbe finanszírozóként beszáll, azzal jár majd, hogy a pénz beszél. Berlinben nem lettél galériás, ám Budapesten igen, a Galéria Neon létrehozásával. Itthon már múltam volt, sok mindenkit ismertem. Újratervezést hajtottam végre, mint a GPS-eken, ami a következőképpen nézett ki: először itthon kell felépíteni a stabil bázist, utána kimenni Berlinbe vagy oda, ahova majd éppen érdemes lesz. Belémépült a tudás, hogy nem szabad csak Magyarországban gondolkodni, de első lépésként Budapesten kell sok képet eladni, sok művésznek pénzt rakni a zsebébe (persze a sajátomba is), csak utána kimenni. Milyen művészetet képvisel a Galéria Neon? Alapvetően a saját korosztályom művészei érdekeltek, akikkel hasonló időben, hasonló világban szocializálódtunk, ám mostanában kezd átalakulni a Neon művészköre, mert a galériás élete, ahogy a művészé és a gyűjtőé is, lelki-szellemi fejlődéstörténet. Finoman, de változnak a preferenciák. A fiatalok mellett igyekszem előtérbe tolni azokat a festőket, akikkel nem foglalkoznak mások. Az egyetemen tanító Károlyi Zsigmondról sokan tudják, hogy jó képeket festett a nyolcvanas években (is), de ezek régóta nem láthatóak sehol, én kiállítottam őket. A 80 éves, teljesen visszavonult Szurcsik Jánost, aki a hatvanas években meghatározó műveket hozott létre, szintén fontosnak és izgalmasnak tartottam újra elővenni. Hencze Tamás megtalálta egy régi mappáját a hetvenes évekből, aminek a létezéséről is elfelejtkezett, amikor átnéztem, még mindig érvényesnek láttam, meg is csináltuk a kiállítást belőle. Olyan ez, mint egy időutazás, hiszek abban, a jó művek aktuálisak maradnak, nem lepi be őket a por. Nem elég, hogy gyorsan felejt a magyar művészeti élet, napjainkban minden eddigi korszaknál hangosabb a háttérzaj, nehéz meghallani az igazi értékeket. Jónéhány évvel ezelőtt, a már akkor is koros Lossonczynál voltam, aki egy giccses mondattal örvendeztetett meg: „Fiatalember, jegyezze meg, a művészet soha nem a zajos dolgokat szereti, sikátorokban húzódik meg, mert a lényeg mindig a kis mellékutcákban van”. Valószínűleg igaza volt. Csakhogy a mellékutcában nehéz eladni, és nemcsak a pénz, a siker is kevesebb. Akárhová megyek be, csak a panaszkodást hallom. Ezt nem szabad! Csinálni kell a dolgunkat, most élünk, ez van, ezen körülmények között kell létrehozni, amit szeretnénk. Minél nehezebb a terep, annál nagyobb a kihívás. El kell fogadni – talán ez a művészeknek a legnehezebb –, hogy vannak sikeres festők, akik sokat eladnak és mindenhol ott vannak. Egyáltalán nem biztos, hogy száz év múlva is ők lesznek a legértékesebbnek. A helyükre kerülnek és beúsznak a képbe azok, akiknek értékét egyelőre még kevesen tudják. A művészeti életben is voltak és vannak lufik. Rengeteg példát mondhatnék, jelenleg is egy hatalmas lufi fújódik, mindenki arról beszél, hogy pl. Kínában, meg az arab országokban mi történik. Majd meglátjuk. A brandek közül is lesz, aki megmarad, más eltűnik. Kapásból azt mondanám, Gerhard Richter marad, de Damien Hirst esetében kétségeim vannak. Ugyanakkor ezt ne Budapestről, a Nagymező utcából, én mondjam meg. Vagy mégis: miért ne dönthetnénk el innen, legalább gondolatban? Annak fényében, hogy Berlinben megtanultad, ne csak a magyar viszonyokra koncentráljunk, miért nem mész külföldi vásárra, amikor mindenki megy? Egyetértek az elvvel, miszerint nyitni kell külföld felé, előbb-utóbb én is megyek vásározni, de még nincs itt az ideje. Nem akarok kapkodni, várok, akár 4-5 évet is. Három éves a galériám, a válsággal együtt érkeztem. Bőven az alapozásnál tartok, messze még a stabil építmény. Az itthoni kortárs képzőművészetbe sem ártana több pénzt áramoltatni, érdemes lenne olyan árakat elérni, melyek referenciaként szolgálnának külföldön. Fontos, hogy itthon kialakuljon egy stabil kortárs piac, komoly árakkal, sok gyűjtővel, működő másodpiaccal. Tehát a siker szerintem két fő tényezőn múlik: az egyik az integráció, másik a belső piac erősödése. A klasszikus magyar művészet árait is először idehaza csinálták meg, ettől kezdték el külföldön is komolyan venni. Egymillió dolláros árra már odafigyelt a nemzetközi műkereskedelem, a pár ezer eurós kortárs árakkal, mit akarunk? Jónéhány vásáron részt vettem a Ladával is, megtanultam, hogy vásározni a forrásokat több évre előre biztosítva, komolyan kidolgozott stratégiával érdemes. Még valami lényeges: a magyar kortárs művészet külföldi rangját megteremteni iszonyatosan nagy munka, ne gondoljuk, hogy ezt a kis kortárs galériák el tudják végezni. Ez nem csak az ő dolguk, önállóan nem tudják véghezvinni. Ha kimennek vásárokra, ott sikerrel szerepelnek, az nagyon dicséretes és persze fontos, de más is kellene. Művészettörténeti feldolgozás, nagy átfogó kiállítások a tendenciákról, az egyes korszakokról, a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas, kilencvenes évtizedről, monográfiák, természetesen idegen nyelveken is. A magyar műkereskedelem – és itt inkább a klasszikus piacra gondolok – a legerősebb volt eddig a térségben, nálunk vannak árak, gyűjtők, de kellenének további intézményi keretek. Bécs helyett vagy mellett nekünk kéne szervezni közép-kelet európai régiós kiállításokat, eseményeket. Nagy elmaradásunk van a könyvkiadás terén, ennek lefaragásában magam is aktívan részt veszek. Mik a terveid a közeljövőre? A havonta cserélődő kiállítások mellett, rövidebb, pörgős 1-2 hetes kiállításokat is tervezek a fiataloknak, igyekszem lehetőséget adni, a pályakezdő művészek mellett kezdő teoretikusoknak, művészettörténészeknek is. A néhány éve végzett Zombori Mónival elkészítettük a most megjelenő Bernáth/y Sándor monográfiát, amelyet továbbiak követnek majd.