A 21-dik század Budapestjén uralkodó állapotokat szemlélve mindig az éppen két éve elhunyt Hunter Stockton Thompson Fear and Loathing in Las Vegas (Félelem és undor Las Vegasban) című könyve jutott eszembe. Nem értem, hogy Vágvölgyi B. András miért fordította a kitűnő könyv címét az értelmetlenül duplázó Félelem és reszketés Las Vegasban-ra, hiszen az undor, a félelem mellett, a könyvet domináló másik alapérzés.
Persze, ha Wittgenstein filozófiáját – csak arról beszéljünk, amit pontosan meg tudunk nevezni – megfogadták volna Magyarországon, nem itt tartana a kolónia. Minden szó mást jelent ma már, mint aminek megnevezésére létrejött. Megtanultunk például a reform szótól is félni és a magukat reformereknek nevezőktől undorodni. Korábban a reform a helyzet, a viszonyok javítására irányuló cselekedeteket jelentette. Ma már éppen az ellenkezője történik, ha a törvények felett önfeledten lebegő hatalom reformálni kezd: tovább fokozódik a káosz, kilátástalanság, kiszolgáltatottság, nyomorúság. A reform ma már egyértelműen deformot jelent, nem újraformálást, tökéletesítést, hanem tönkretételt. Beváltatlan ígéreteket, arroganciát, gátlástalan hazudozást, inkompetenciát, kifosztást, arra érdemtelenek gyors, látványos meggazdagodását.
A kultúra munkásai mindig a tápláléklánc alján, általában éhbérért, a politikának kiszolgáltatva szorgoskodtak ezen a tájon. Most sincs másképp. Jól mindig csak azoknak ment közülük, akik lepaktáltak a mindenkori hatalommal és a politikai dalait dalolták. Tagadhatatlanul a művészek, írók, kulturális munkások áldozatvállalása, fáradozásai révén terjed leginkább – és legköltséghatékonyabban – az ország híre, és tudatformáló, civilizáló hatásuk sem csekély. Egyáltalán nem igaz, hogy a kultúra közpénzből történő támogatása nem térül meg. A szellemi értékek ugyan nem fejezhetők ki pénzben, de csak Mao vörösgárdistái merték olyan szükségtelennek nevezni és olyan tudatosan rombolni őket, ahogy azt a ma fura urai teszik Magyarországon. A kultúrába invesztált közpénz többszöröse térül meg adók és járulékok formájában, de erről a politika soha sem beszél. Gondoljunk csak bele például, hogy hány adófizető munkája szükséges egy-egy színházi előadás létrehozásához. Nemcsak a rendező, tervezők, világosítók, hangosítók, színészek dolgoznak egy-egy produkció létrejöttén, hanem szabók, díszletépítő műhelyek, nyomdászok, video-művészek, színpadi- és szállítómunkások, büfések, jegykezelők, asszisztensek, újságírók, kritikusok is fizetik munkabérük után Európa legmagasabb adóit és járulékait. A darabokban felhaszált anyagok, a felhasznált energia, és az eladott jegyek után Áfát kap az állam. Hasonló a helyzet könyvek publikálásakor, kiállítások létrehozásakor, fesztiválok rendezésekor is.
A reformoknak nevezett megszorítások az élet minden szintjét érintik Magyarországon, így a kultúrát is. Az egyik rémtörténet követi a másikat, ahogy emberek tízezrei válnak munkanélkülivé, mennek tönkre egzisztenciálisan, miután ennek éppen az ellenkezőjét ígérték nekik a csillagászati összegeket – közpénzt – a saját megválasztásukra költő, egyre vagyonosabb, egyre jobban, egyre szabadabban élő politikusok, akik, miközben az állampolgárokat szigorúan megsarcolják, példátlan méretűvé duzzadt bürokráciával tornáztatják, bizony nem adóznak a fizetésükön felüli, busás , elszámolási, számlaadási kötelezettség nélkül felvett juttatásaik után. Felülről érkező parancsok alapján, az érintettekkel történő egyeztetések, társadalmi egyetértés és meghatalmazás nélkül folynak az átszervezések, leépítések, bezárások, felszámolások. Nem érkeznek meg a rég megítélt pályázati pénzek. Pályázatokat kiírnak, aztán visszavonják őket. Bölcs intézkedések helyett izgága kapkodást látunk, legtöbbször annyira irracionális megoldásokat, hogy elkerülhetetlen a korrupció, vagy a bosszú, leszámolás gyanúja.
Legutóbb az Ernst Múzeumnak a Műcsarnokhoz csatolásáról értesültem. Az intézmény függetlenségének megszüntetését spórolással indokolta a mindenható politika. Rövid számolás után kiderült számomra is, hogy az összevonással csupán az Ernst Múzeum igazgatója, Keserü Katalin fizetését fogják megtakarítani, hiszen a fenntartási és működési költségeket, a tovább már nem karcsúsítható személyzet bérét ezután is folyósítani kell, hacsak nem az intézmény megszüntetése a valódi cél. Keserü Katalint nem ismerem személyesen. Azt mondják, hogy sok ellensége van – melyik aktív embernek nincs sok ellensége Magyarországon? –, és hogy a politikai paletta éppen nem reagnáló oldalához kötődik. Ezzel magyarázható, hogy az Ernst Múzeum függetlensége eltörlésének hírét nem követték tiltakozások a médiában. Jól tudjuk, hogy elég egy politikailag inkorrekt szó, a másképpen gondolkodás legcsekélyebb jele, és máris lefasisztázzák az embert ebben az országnyi tébolydában. Azt is mondják, hogy Keserü Katalin számos szakmai hibát követett el a múltban, és alkalmatlan intézmények vezetésére. Ha így lenne, miért nem vonták felelősségre és bocsátották el, ha a szakmai vizsgálat megállapította felelősségét a galibákban, ahelyett, hogy az intézményt szervezték ki alóla? Miért van szükség ezekre a bizánci módszerekre? Miért van szükség a rengeteg törvényre, jogszabályra, ha azokat a dolgok megoldására rendre alkalmatlannak ítéli a politika?
Amikor ezeket a sorokat írom, éppen egy autó lángol az erkélyem alatt. Nyilván valami üzleti elszámolást intézett el ílymódon, egy törvényes megoldást nem látó valaki. Ez a harmadik égő autó néhány hónap alatt, ezen a nyugodtnak tűnő, polgári környéken. Öreg ember vagyok, láttam Budapestet égni. Az egyik keserű történet követi a másikat, nemcsak a kultúrában (amelynek működtetői többnyire szelíd, a megpróbáltatások elől önmagukba zárkózó emberek), hanem bármerre nézek. Egyre több a kilátástalan helyzetbe került, becsapott, kifosztott, ellehetetlenült, törvényes megoldásokban többé nem bízó állampolgár ebben az országban, ahol csak a politika dübörög. Egyre nő az elkeseredés, egyre erősebbek, vadabbak az indulatok. Nem szeretném ezt a valaha szép, most gazdátlannak tűnő várost újra égni látni, pusztán azért, mert az uralkodó, középkort idéző privilégiumokat élvező, önmegtermékenyítéssel szaporodó politikusi kaszt nem ért a szakmájához. Könnygáz, lovasrendőrség, kardlapozás, sortűz nem fogja a drámainak nevezhető helyzetet megoldani, az összeomlást megakadályozni, az életminőséget emelni. Mivel valódi szakembereket nem engednek a kormányrúdhoz, jobb híjján a hatalmi gőgtől elvakult politikusoknak kellene kijózanodnia, és végre úgy kormányozni ezt az országot, hogy ne csak nekik legyen hasznuk belőle.