Ha egy társaságban érkeztünkre hirtelen zavart csend támad, talán legjobb, ha az érkezés lendületével már fordulunk is ki az ajtón. De mit tegyünk ha egy galériában tapasztalunk hasonlót, ráadásul maga a műtárgy az, amit szemlátomást zavar a jelenlétünk? Gary Stevens Wake up and Hide (Ébredj és rejtőzz) című interaktív videoinstallációja ilyen munka. A két nagyméretű vászon egy hall két oldalát ábrázolja, csaknem valós méretben. A hallban jónéhány szereplő gyűlt össze, ám érkeztünkre riadtan elszaladnak az egyik (Wake up) oldalon, míg a másik (Hide) térfélen szekrények mögé, vagy az asztal alá bújnak el. Az utóbbi társaság kétségtelenül gyávább, ám ha elég hosszú ideig állunk mozdulatlanul, előmerészkednek rejtekhelyeikről, egy hirtelen mozdulat vagy köhögés hatására azonban újra riadtan elbújnak. A szoba másik felében, azaz a másik vászonról eközben többen merednek ránk, mi több, ha a vászon másik oldalához sétálunk át, tekintetükkel követnek. A nézőt nézik, mit nézik: fixírozzák. Ha tartózkodunk a félelmet keltő mozdulatoktól, leülnek majd elalszanak, Dalí órájához hasonlóan folynak le a kanapéról, mígnem egy hang vagy mozdulat hatására fel nem pattannak. Ilyenkor tesznek-vesznek, toporognak, de le nem veszik szemüket rólunk, illetéktelen behatolókról.
Miféle műtárgy az, ami képes ilyen intenzíven kommunikálni nézőjével? Gary Stevens csaknem húsz éven keresztül a performansz műfajában dolgozott, egy ideje azonban a video és a performansz médiumait kombinálja. Az Ébredj és rejtőzz egy olyan virtuális performanszként is értelmezhető, amelynek központjában a néző aktív figurája áll. Az interaktivitás azonban illúzió, hiszen a különböző filmeket már leforgatták és betáplálták a rendszerbe. A néző mozdulatai az érzékeny mikrofonok közvetítésével vezérlik a vetítést, a film kimenetele pedig mindig többesélyes ugyan, de csak az eleve bekalkulált szituációk jönnek elő újra és újra, a néző nem gazdagíthatja új motívumokkal a művet, csupán mozgásban tartja azt.
http://www.mattsgallery.org/