Mégpedig nem is akármilyen. A kiállítás kurátorai, S. Nagy Katalin és Mattyasovszky Zsolnay Péter minden tőlük telhetőt megtettek azért, hogy a huszadik századi magyar képzőművészet egyik legnagyobb és legkülönösebb, csak Csontváry Kosztka Tivadarhoz és Gulácsy Lajoshoz mérhető festője végre elfoglalja hazája művészettörténetében azt a helyet, ami megilleti. Emellett, minden valószínűség szerint az is szándékukban állt, és azért gyűjtötték össze magyar múzeumokból, magángyűjteményekből, New York-ból, Franciaországból, Belgiumból és Olaszországból Farkas István legfontosabb alkotásait, hogy azt a szakma, a bennfentesek, a jólértesültek mellett a nagyközönség is láthassa. Nos, ez utóbbi az, amire kevés az esély, de nem a kurátorok hibájából. Akár gyalog, akár busszal vagy siklón érkezik valaki a Várba, sehol sem találkozik olyan plakáttal, amely felhívná a figyelmet a kiállításra (tegyük hozzá, a Nemzeti Galériával ugyanez a helyzet, de oda minden útikönyvet követő, várlátogató turista betér.) A Budapesti Történeti Múzeum kapujánál azután örömmel fedeztem fel, hogy mégiscsak készült plakát! Gondoltam, megvásárolok egy pénztárcámhoz mért kisebb-nagyobb mennyiséget, és majd az éj leple alatt – nehogy kiderüljön, hogy én árultam el a kiállítás helyét – elhelyezek belőlük néhányat a fontosabb stratégiai pontokon. Nagy volt a csalódásom, amikor a kedves eladóhölgy sajnálattal közölte, hogy plakát nem kapható, mivel ami készült, azt fel is használták. És igazat mondott: a kiállítás bejáratánál ott volt kitéve a másik plakát. Merthogy összesen kettő darab készült! Ennyire jutott pénz, sőt lehet, hogy ez is csak hitelre, és már csak abból a pénzből tudják majd kifizetni, amit a Képzőművészeti Egyetem hallgatói fizettek a belépőjegyért (mert az ingyenes látogatást megtagadták tőlük). A Budapesti Történeti Múzeum tehetett volna egy kis erőfeszítést, hogy e külföldiek számára is feledhetetlen élményt nyújtó tárlatról még néhány plakát elkészítésével szélesebb körben adjon hírt. A látogatónak az az érzése, mintha a múzeum szívességet tett volna azzal, hogy helyet biztosított a kiállításnak, holott inkább megtiszteltetésnek és kiváltságnak kellene tekintenie, hogy erre náluk került sor. A kurátorok elvégezték feladatukat, elképzeléseik szerint kerültek a falra a képek, de ezzel még nincs teljesen készen egy kiállítás. Az is a Budapesti Történeti Múzeum feladatai közé tartozott volna például, hogy az arra alkalmas, tágas terembe egy padot helyezzen el. Micsoda élménytől fosztják meg a nézőt, aki nem talál ülőhelyet, hogy kellő időt szentelhessen a képeknek, elmélyülhessen az olyan, ugyanabban a teremben látható remekművekben, mint a Sétány (1934) a Vörös asztal (1931), a Fiatal részeg költő és az anyja (1932) vagy A szirakuzai bolond ! De úgy látszik erre sem jutott pénz, mint ahogy székre sem, hogy a Farkas István művészetéről szóló filmet ne állva kelljen végignézni. A készséges teremőrnek megesik ugyan a szíve, és kölcsönadja saját ülőalkalmatosságát, azonban ezt rendes ember csak akkor fogadja el, ha derék- vagy lábfájása túltesz büszkéségén. De ne hamisítsuk meg a tényeket, van egy (talán) vendégeknek szánt szék is, a fal mellett, körülbelül tíz centiméter távolságra a képernyőtől.
Nincs sem fölösleges székem, sem padom, így ebben nem tudok a múzeum segítségére lenni, a. kiállítás népszerűsítésében azonban igen. Először arra gondoltam, hogy riadóláncot szervezek, de azután úgy döntöttem, hogy inkább a sajtó útján értesítek mindenkit: remek Farkas István-kiállítás van a Budapesti Történeti Múzeumban!