Vidámságot kíván Lóránt Anikó a Stúdió Galériában installációval,
festményekkel és rajzokkal. Én mégis inkább szomorú lettem, habár a
bemutatott anyag nagyon tetszetős. Az utóbbi években a fiatal
művészgeneráció tagjai közül többen foglalkoznak az eredetiség
megkérdőjelezésével, a mindig újat akarás kényszerének felszámolásával.
Szaporodnak a használt anyagokból készült művek (pl. Kaszás Tamás–Lóránt
Anikó hulladékból készített bútorai), csökken a festmények mérete (pl.
Fischer Judit vagy Szörényi Beatrix apró akvarelljei), és nő a
hajlandóság a fluxus üzenetének továbbörökítésére (pl. a Plágium 2000
csoport Multiplika művei). Mállik a vakolat a naiv vs. magas művészet
közötti valaha atombiztosnak hitt falról. Ez utóbbira, de majdnem
mindegyikre jó példa Lóránt Anikó tevékenysége is.
Számos, a művészet demokratizálásáért létrejött kezdeményezést ismerhetünk a közelmúltból (pl. a két különböző Pesti eladhatatlan vagy akár a SZAF egész eddigi tevékenysége). A művészet demokratikussá tételének igénye koncepcióként Lóránt Anikó statementjéből is kiderül, amihez a „jó dolgok” ismétlésének vágya is társul szegődik előbb kívül, majd a galéria terében. Lóránt munkamódszerét tekintve szívesen készít olyan műveket, amelyek nem akarnak megfelelni a szűk szakmai közeg által elfogadott elvárásoknak, szándékosan nem használ ún. nemes anyagokat, inkább barkács-módszerrel és a magányosan bíbelődő egyén koncentrált figyelmével dolgozik.
Nem a magasztos cél felé tör, hanem elsősorban önmaga számára fontos meditációs technikát gyakorol, amiben összemosódik tér és idő. Éppen ezért alapanyagai is olyanok, amihez nem kell a nagybetűs művész műterme, elég akár egy konyha is. Sógyurmából, apró kacatokból, talált és megszeretett tárgyak halmazából a kis kütyükkel alaposan megrakott, mégis lebegést imitáló házioltárt készít, ami maga köré szervezi a térben lévő többi tárgyat, képet. Például a rajzolt, ember testű, ám nyuszi fejű lényt, ami többször is előkerül egy kihajtós könyv oldalain vagy az IKEA képtartókban. Egy amolyan periférikus világ magányos szereplői bukkannak fel a kis akvarelleken is mint egy privát univerzum elemei, amiben a kör néha bezárul, máskor elromlik és kiveti főszereplőjét, de van úgy, hogy megfordul, és „Ahol megfordul a kör, ott csak nevetni lehet”. Néha ilyen és ehhez hasonló enigmatikus feliratok jelennek meg a képeken, amelyeken mindig van egy kis természet, egy kis vízió és valami koncentrált erő, ami az egészet egységgé szervezi.
Talán Lóránt Anikó figyelme ez, ami vállaltan nem akar sokat, csak például elérni a megértést, amihez útként időnként az ismétlést választja. Az általa készített vagy talált képek másolása, a már felhasznált tárgyainak újrafelhasználása is ennek a figyelemrendszernek a részét képezi. A természettel azonosuló értelem itt és most gondolat reciklálást hajt végre, majd bevonja a nézőt a privát szakrális terébe, ahol a szakralitás éppúgy határozott szervező elv, mint a dolgokhoz, a tárgyakhoz és az átélthez fűződő személyes viszony. Eme érzékenységnek a művészeti közeg kóros figyelemhiányának való kiszolgáltatottsága adja azt a melankóliát, ami – a címbéli „vidámságot” szerény felszólítás ellenére – mégis szomorúvá tett.
Stúdió Galéria – Fiatal Képzőművészek Stúdiója
2010. június 15. – 2010. július 10.