Az Aba-Novák Galériában szeptember 22-ig még látható a művész szakrális munkáiból összeállított kiállítás. Ennek apropóján, no meg a kurzusművészet és az autonóm művészet örök problematikájának okán kérdeztük az Aba-Novák Vilmossal foglalkozó szakértőt, Molnos Pétert. Hiszen Aba-Novák életművének megítélése máig vita tárgyát képezi, pedig halála óta több mint 70 év telt el. A művész viszonya a hivatalos kultúrához pedig olyan kérdés, amely talán sosem avul el.
artPortal: A viták középpontjában Aba-Novák murális munkái állnak, holott életének utolsó tíz évét határozták meg csak ezek a freskók. A róla készült monográfiájában ön azt írja, tudatos döntés volt a részéről, hogy a falképekhez fordult.
Molnos Péter (M.P.): Lényeges okok húzódnak meg a döntés mögött. A korhangulat részeként a tömegekhez akartak szólni a festők, és ezzel összefüggésben a nagy méreteket is meg akarták hódítani.
Ez csak Európának erre a felére igaz, vagy tőlünk nyugatabbra is?
M.P.: Mindkettőre. Elég megnézni Diego Rivera, a híres mexikói festő munkásságát. Benne volt ez akkor a levegőben, látszott, hogy a tömegek átveszik a hatalmat a politikában is, kialakul a tömegdemokrácia. Ettől függetlenül Aba-Novák sajátos stílusfejlődéséből logikusan következett, hogy falképet akart festeni. Fennmaradt egy 1929-es levele, amelyet Rómából írt egy itthoni mecénásának. Arra kérte, hogy bocsásson rendelkezésére egy néhány négyzetméteres falat a villájában, ahova freskót festhetne, merthogy nagyon izgatja ez a dolog. Ekkoriban még szó nem volt állami megbízásokról. Azt is többször hangsúlyozta, hogy őt nem csak a lírai hangulatteremtő képek érdeklik, hanem közlendője van: történeteket akar mesélni, példaképeket állítani, érthető üzenetet küldeni a nézőknek. A szerintem legfontosabb ok mégis az, hogy felismerte, a magyar mecenatúra nagyon gyenge, ő pedig egyszerűen nem tudja eltartani a családját, ha nem fest közületeknek. 1933-ban megfestette a jászszentandrási katolikus templom freskóit, amiből iszonyatos botrány lett. Bolseviknak kiáltották ki, merthogy elcsúfítja Krisztust, torz emberként ábrázolja a hívőket. Ráadásul néhány helyi notabilitást odafestett a kárhozottak közé. Konzervatív egyházi körök egyenesen azt követelték, hogy vakarják le az egész freskót, de még a legjobb barátai, vagy a mentora, Gerevich Tibor is azt javasolták, fessen át egyes részeket. Ehhez képest Aba-Novák egy minisztériumi tisztviselőnek írt levélben kifejtette, hogy ő, aki végigharcolta az első világháborút, látta, hogy a tömeg ilyen. Azt is hozzátette, hogy a tömegre csak nagyon erős, mellbevágó dolgokkal lehet hatni. A vihar néhány hónapon belül elült, amikor kiderült, hogy a Római Egyházművészeti Kiállításon a jászszentandrási freskók vázlatát maga Mussolini vásárolta meg, és a Vatikán hivatalos lapja elismerő kritikát közölt. Innentől sorra jöttek az állami és egyházi megbízások, amelyek közül legfontosabbak a szegedi Hősök kapuja és a székesfehérvári Szent István-mauzóleum. Aba-Novák legfőbb bűnének 1945 után az számított, hogy több képen ábrázolta Horthyt. Így utólag nézve persze vicces, hogy azok, akik legjobban kritizálták, a Gresham-kör egyes tagjai később minden erkölcsi skrupulus nélkül festették meg, vagy öntötték szoborba Rákosit.
Aba-Novák és segítője a szegedi Hősök kapujához készített freskókarton előtt, 1936
Az azért nagy kérdés, hogy efféle megrendelések esetén meddig mondhatja az alkotó, hogy saját koncepcióját követi, és nem a megrendelői akaratot. Adott esetben egy politikai rendszerét.
M.P.: Mindenkinek magának kell eldöntenie. Az biztos, hogy Aba-Novák több cikkben leírta, ő propaganda-művészetet csinál, és ezt nem is szégyelli. Úgy érezte, művészi felelőssége abban áll, hogy minőséget teremtsen. Annyit tennék csak hozzá ehhez, hogy különböző arcukat mutatják a jelenségek, ha a korba belehelyezkedve próbálunk véleményt alkotni, vagy ha a jelenből visszanézve ítélni. Ha például a kassai bevonulást ábrázoló freskótervét a mából nézzük, akkor az kínos, irredenta és lehet sorolni a jelzőket tovább, de ha a 30-as évekből vizsgáljuk, akkor azt látjuk, hogy nagyon sokan lelkesedtek – Márairól, Babitsról is tudható – és abban a helyzetben nem látták, hogy mindez hová vezet. Trianont követően az egész magyar politikai elit, pártállástól függetlenül, egyetértett abban, hogy az igazságtalanságokat valahogy ki kell javítani. Egy ember akkori döntését nem lehet megítélni annak tudatában, ami azóta történt. Márai is írta hozsannázó cikkeit a Felvidék visszacsatolása kapcsán, és persze néhány év múlva már látta, hogy nem ezt és nem így akarták. Aba-Novák ezt már nem érte meg, 1941-ben meghalt. Nem tudjuk számon kérni rajta, mit bánt volna meg, és mit látott volna másként.
A fennmaradt leveleiben, írásaiban jelen van ez a dilemma?
M.P.: Nem láttam nyomát. Az amerikai naplójában van egy hosszú passzus arról, hogy az antiszemitizmust óriási marhaságnak tartja, de arról nem tudok, hogy bármilyen skrupulusai lettek volna a politikával kapcsolatban. Viszont már a 20-as években tudta, hogy egy művésznek menedzselnie kell önmagát, fel kell venni a kapcsolatot a vevőkkel, és nem szégyellt politikusokat sem megkeresni, ha támadt egy jó ötlete.
Azért elég nehéz megbarátkozni Aba-Nováknak mondjuk ezzel a mondatával: „ A jövő a közületek által megrendelt – alapvetően propagatív funkciót ellátó – alkalmazott művészeté.”
M.P.: Másképp látjuk ma ezeket a dolgokat. A propagandát lenézzük, mert ez valahogy belénk nevelődött. Él Floridában egy híres gyűjtő, mellesleg Aba-Novákja is van, akinek a gyűjteményét nagyrészt a propagandaművészet munkái alkotják: a reklámplakátoktól egészen a freskótervekig. De ha jobban belegondolunk, például az art deco-ban is erős a propagandaművészet: mulatóknak a festői dekorációja, plakátok, nyomtatványok.
A székesfehérvári Szent István-mauzóleum részlete Horthy Miklós alakjával, 1940 körül
Aba-Novák szakmai megítélése több „átértékelésen” ment keresztül az elmúlt évtizedekben. Ráadásul már az elején sem volt egyértelmű.
M.P.: A meghatározó kritikusok nagy része a Gresham-asztal körül gyűlt össze minden szerdán, ebben a körben pedig érezhető az ellenérzés vele szemben attól kezdve, hogy sorra kapta az állami megrendeléseket. Azt mindenki elismerte, hogy őrületesen nagy tehetség, de gyanússá vált. Fontos hozzátenni, hogy akkoriban még voltak hozzáértő emberek is a hivatalos művészetpolitika környékén. Gerevich Tibort például lehet bírálni, de ha megnézzük az általa szervezett velencei biennálés részvételt, érzékelhető, hogy a minőség volt a legfontosabb: persze nyomta a „saját kedvenceit”, a római iskola művészeit, de ettől még a Gresham-kör is nagy hangsúllyal megjelent a kiállításokon.
A második világháborút követően azután minden megváltozik.
M.P.: Törvény születik arról, hogy az előző kurzus prominens képviselői nem szerepelhetnek közületi művészeti alkotásokon. Be kell jelenteni, hol látható Hóman vagy Horthy. Így lesz például Petőfi az Aba-Novák által Székesfehérváron megfestett Horthyból, de azután lefestik az egész figurát. Később bekeményít a párt, és a teljes freskót le kell meszelni. Ez lesz a sorsa a szegedi Hősök kapuja falfestményeinek is. Nem késett soká a szakmai megsemmisítő ítélet sem: Végvári Lajos professzor szentenciája, mely szerint Aba-Novák emberellenes, a fasiszta kultúrpolitika kiszolgálója. De a kurzus ítélete nem vert gyökeret igazán, mert Aba-Novák tanítványai közül néhányan 1945 után nagy emberek lettek. Nekik még személyes emlékeik voltak róla, tudták például, hogy mennyire önzetlenül támogatta a szegény sorsú diákokat. Ezek a tanítványok őrizték az emlékét, ezért nem lehetett végleg leírni. Az Aba-Novákkal kapcsolatos „enyhülést” jelzi az 1962-es nagy kiállítás is a Magyar Nemzeti Galériában. Nem koptak ki a művei a köztudatból azért sem, mert a műkereskedelem mindig is imádta: rendszeresen szerepeltek képei a BÁV-árveréseken, méghozzá igen magas árakon. Átfogó monográfia is megjelent róla 1989 előtt, ami kevés festőről mondható el. Persze ehhez az is kellett, hogy legyen néhány megszállott rajongója: ha Supka Magdolna nincs, akkor nem lett volna monográfia sem. A kultúrpolitika a 60-as évektől már nem radírozta ki, ezért 1989 után sem volt akkora reneszánsza. Nem kellett újra felfedezni. A kollektív emlékezet őrizte a lemeszelt freskókat is. A restaurálásra is történtek kísérletek a rendszerváltás előtt: Székesfehérváron már a 70-es években áldását adta a helyi tanács vezetője arra, hogy a Romkertben megtisztítsák Aba-Novák falképeit. Végeztek is egy próbafeltárást, de kiderült, annyira tönkrementek, hogy nem érdemes restaurálni őket. A rendszerváltás utáni lendület viszont a józan logikának ellentmondva vitte végig a helyreállítást annak ellenére, hogy az eredetiből jóformán semmi sem maradt. Tehát amit most látunk, az 99 százalékban a restaurátor munkája. A szegedi Hősök kapuja viszont sikertörténet: Aba-Novák Vilmos lánya és unokája 20 millió forinttal alapítványt hoztak létre a freskó restaurálására, ráadásul a helyiek is aktívan támogatták az ügyet.
Mára nyugvópontra került Aba-Novák megítélése, elfoglalta végső helyét a képzőművészeti kánonban?
M.P.: Bizonyos tekintetben igen. Elismerik, hogy a század egyik nagy magyar mestere, de ettől még egy megosztó figura maradt. Alapvető kérdések merülnek fel bennem is folyton. Magabiztosan mondom, hogy nem lehet megítélni a mából, satöbbi, de azért az is eszembe jut, nem rendjén való, hogy valaki ennyire udvari festővé váljon. Én is állandóan azon morfondírozom, hol volt az a pont, amikor vissza kellett volna lépnie, hogy volt -e ilyen pont egyáltalán. A művészetben nem az történt, amit Aba-Novák jósolt, vagyis nem vált a művészet csúcsává az úgynevezett propagandaművészet. Másrészt viszont Diego Rivera murális munkáiról vastag kötetek jelennek meg, a nemzetközi kánon részévé vált, pedig az ő képein a szovjet korszak tömeggyilkosai szerepelnek. Ráadásul ezek a művek – szerintem legalábbis – kvalitás tekintetében a közelébe sem jönnek Aba-Novák freskóinak. Valahogy mintha elnézőbbek volnánk abba az irányba. Egyébként nem baj az, ha nincs konszenzus, jót tesznek a viták. Aba-Novák egy hallatlanul érdekes egyéniség volt, és a művészete is olyan különleges, hogy ez a kérdés nem jut nyugvópontra sohasem. Ráadásul a táblaképeiben semmi érzelgősség nincs, nagyon ódzkodott a lírától.
Ez ellentéte a Horthy-korszak pátoszos alaphangjának.
M.P.: Logikusan, merthogy a falképhez gyorsan érthető, nagy foltok kellenek, dekorativitás. Ott nem él meg a „Szőnyis elomló festőiség”. Mert nem jön át a hatás. Ha mindenképpen hibát akarok találni Aba-Novák művészetében, akkor az épp itt van: amikor valaki ennyire tudja a mesterséget, akkor ez elviheti egy hideg, kicsit steril, a technikára fókuszáló művészet felé, ahol eltűnnek a finomságok.
Aba-Novák Vilmos a szegedi Hősök kapujának freskókartonján dolgozik, 1936
Fotók: az Aba-Novák Galéria jóvoltából