De Chirico úgy robbant be a festészetbe az 1910-es évek elején, hogy képeit a dadaizmus egyébként sok furcsasághoz szokott hangadói és ideológusai is – a későbbi szürrealizmus előfutárai – kicsit meghökkenve fogadták, mert metafizikus újszerűségét nehezen tudták értelmezni.
Breton és Tanguy, De Chirico képei láttán úgy gondolták, hogy az olasz szülőktől Görögországban született művésznek feltétlenül a szürrealisták között van a helye. Pedig De Chirico enigmatikus képei teljesen más gyökerekből táplálkoztak, mint amit a szürrealisták magukénak vallottak.
Az életrajzi adatok, elsősorban az, hogy az olasz művészetben igencsak otthonos szülőktől származó De Chirico életének első 17 évét Görögországban, az antik kultúra szülőhelyén töltötte, majd éppen a legfogékonyabb korában Münchenbe költözött, a művész egész életpályáját és gondolati világát is meghatározták. A melankóliára is hajlamos fiatalember Athénben az École Polytechnique-en kezdte felsőbb iskolai tanulmányait, majd apja halála után a család Németországba költözött. A müncheni képzőművészeti akadémián festészetet tanult, emellett behatóan foglalkozott Schopenhauer, de különösen Nietzsche filozófiájával, de az építészet, a színházművészet és az irodalom is nagyon közel állt hozzá. „Mindent, de még az embert is úgy kell látni, mint egy dolgot, ez az igazi Nietzsche-i megközelítés” – vallotta. 1911-ben készült első önarcképe alá is a nagy filozófus parafrázisát írta: „Et quid amabo nisi quod aenigma est?” (Mi mást kellene szeretni, ha nem a rejtélyt?), és későbbi képein, írásaiban is gyakran utalt vissza Nietzsche gondolataira.
De Chirico festészeti technikájában mindig is hű maradt az itáliai klasszikusokhoz, ami igazán forradalmivá tette festészetét, az a képein szereplő objektumok különös halmaza. A hétköznapi, sokszor méreteikben aránytalan tárgyak, antik motívumok, az izzó napsugárban is megfagyott különös, kiüresedett világot ábrázolnak, ahol még a ritkán felbukkanó élőlények is – lovak, gladiátorok, szerelmesek – tárgyként jelennek meg. 1917-ben készült képének a Metafizikus enteriőr címet adta. Ez a jelzője egész életére meghatározta festészetét, mert De Chirico művei láttán ma is mindenki ezzel határozza meg életműve lényegét.
A párizsi Musée d’Arts Moderne most a festő felesége, Isabella Pakszwer De Chirico hagyatékából mutat be 61 alkotást. A kiállított festmények, rajzok és szobrok a művész 1940-től, a hetvenes évek közepéig terjedő alkotói időszakából származnak, és szinte teljesen leképezik De Chirico életművét. Az antik görög és római hangulatot, mediterrán fényeket, valószínűtlenül hosszú árnyékkal megfestett, reneszánsz perspektívába állított díszletszerű épületeket, homokfövennyel borított kietlen tengerpartokat láthatunk, a metafizikus chiricói világ minden gyakori elemét. Képei talán túlságosan is nélkülözik az emberi érzelmeket; a szerelmespárok robotszerűek és arcnélküliek, a harcoló gladiátorokból is többnyire csak a bokájuk és saruik látszanak. Úgy tűnik, hogy még a mozgásban lévő lovak is a lávafolyammal borított Pompeiből kerültek az időtlen térbe, és mintha nem is kívánkoznának vissza az élő természetbe. De Chirico melankóliája sokkal inkább félelmetes, mint borongós, és az enigmatikusan egymás mellé helyezett tárgyakkal a művész minden bizonnyal a jövő kilátástalanságára utalt, mintegy elsiratva az antik kultúrát.„A világ olyan, mint egy nagy és különös múzeum, vagy mint egy alakját és színét sokszor változtató gyermekjáték, amit ha kíváncsiságból néha feltörünk, hogy megnézzük mi működteti, a belsejében csak ürességet találunk…” – írja egyik levelében De Chirico. A párizsi Musée d’Art Moderne-ben De Chirico hagyatékának kiállítása július elsejéig látható, hétfő kivételével minden nap 10 és18 óra között.