A Ludwig Múzeum frissen kinevezett új igazgatója minden interjújában elmondta, hogy itt az utolsó pillanat, amikor a kortárs magyar alkotók beírhatják magukat a művészet nagy globális történelemkönyvébe. A nemzetközi királycsinálók figyelme először a rendszerváltás után fordult a keleti blokk országai felé – de az érdeklődésük hamar elpárolgott.Ma, az egzotikus ázsiaiakkal való (túl)töltekezés idején, úgy tűnik, pár kifinomult kurátor ismét felfedezte magának Közép-Kelet-Európát. A nyári Documentán szerepelt pár kísérleti BBS-film a hetvenes évekből, a berlini Bethanien pedig megrendezte a Fluxus East című nagyszabású seregszemlét, vagyis a internacionális Fluxus-mozgalom vasfüggönyön túlra növesztett csápjainak óriás-bemutatóját. A precíz művészettörténeti tudatossággal összeállított anyag most a LUMÚ termeiben vendégeskedik, kis nemzetközi kontextust szőve a jól ismert hazai (neo)avantgárd köré. Magyarországon a különböző nyugati tendenciák nem váltak el élesen egymástól a hatvanas-hetvenes években, a hivatalos művészetpolitikától való távolság egy akolba terelte az absztrakt festőket és a fluxusművészeket is. Pedig a litván George Maciunas, a Fluxus önjelölt elnöke, még Hruscsovnak is írt egy levelet a mozgalom felkarolásának ügyében; állítása szerint a Fluxus közelebb állt a szovjet szocreálhoz, mint a Nyugat kanonizált „hivatalos művészetéhez”, az absztrakt expresszionizmushoz. A mccarthyzmus kiszűrte a marxizmust az amerikai avantgárdból, Maciunas pedig éppen ez ellen lobbizott: a Fluxust az orosz avantgárd mozgalom, a baloldali művészek frontjának (LEF) mintájára próbálta megszervezni. Ebben persze volt egy jó adag illúzió, a létező szocializmus összekeverése az forradalmi gondolkodás ideálvilágával. A Fluxus fényévekre volt a szocreáltól, sokkal több kapocs kötötte össze a dadaizmussal, az intézményesített idiotizmussal. A dada örököse volt – és a koncept art szálláscsinálója. Ben Vautier kiállított skatulyájának a felirata szerint gyufákkal kell felgyújtani minden múzeumot, könyvtárat és műalkotást. Micsoda futurista düh! A Fluxus távol tartotta magát a magas kultúrától, az úgynevezett grand arttól, bármitől, ami klasszikusnak volt tekinthető, de azért nem gyújtotta fel az intézményeket. Inkább kigúnyolta: Yoko Ono fametszet-szerű nyomatán az alkotás metaforája a szellentés, Maciunas kötényekre applikálta a Milói Vénusz nemes torzóját, a Nam June Paiknak írt zenei darabjában pedig a zongora becipelése és a polírozása ugyanolyan fontos, mint a muzsika. A litván művész bonyolult folyamatábrákon elemezte a mozgalom inspirációs forrásait, a ready-made-ektől kezdve, a barokk színházon, a haikun és a gegen keresztül, egészen a puzzle-játékokig. A gyakorlatban ez egy olyan antiklasszikus összművészeti ötletparádét eredményezett, amiben a kiadványok, a montázsok, a levelek, a kis mütyürökből összerakott készletek, a felforgató zenei események és a nyilvános előadások játszották a fő szerepet. Nyugat-Európában, az Egyesült Államokban és Kelet-Ázsiában a színpadias happeningek és a hétköznapi tárgyakkal való babrálás inkább polgárpukkasztó volt, mint felforgató. A vasfüggönyön innen viszont inkább felforgató, mint polgárpukkasztó. A hatalom mégsem üldözte igazán a Fluxust, mert az anti-klasszikus kifejezésforma kicsúszott a hivatalnokok által fabrikált művészeti kategóriák közül. A mozgalom ugyanis – akárcsak nevük etimológiai szógyöke – az állandó áramlásra, a változásra hivatkozott. A megfoghatatlan ellen-művészetet pedig nehéz bürokrataként besorolni. Így történhetett, hogy a hatvanas években az éppen csak megtűrt kelet-európai neoavantgárd kebelén kivirágzott a Fluxus. Vagyis a mozgalom az 1961-es alapítás után gyorsan eljutott a keleti blokkba. A csehszlovákiai Milan Knízak megszervezte a Fluxus East csoportot (1964), majd sor került a  vilniusi, a prágai, a budapesti és a poznani Fluxus-fesztiválra. A LUMÚ tárlata (Maciunas munkássága és a keletet is megjárt nyugati fluxusművészek mellett) főként erre összpontosít: Tadeusz Kantor egy dobogóról vezényel a tengernek, Milan Knízak öndemonstrációt tart a prágai kockaköveken, Vytautas Landsbergis (a későbbi litván miniszterelnök) fluxuskoncertet szervez Vilniusban, St.Auby Tamás és Altorjay Gábor pedig filmre veszi az első magyar happeninget. A hazai anyag semmiben sem marad el a közelebbi és távolabbi kollégák munkáitól, s itt elég ha St.Auby gumibot méretű ólomcsövét, az „új mértékegységet” említjük. A kiállítás több órányi böngésznivalót kínál, fotókat, installációkat, furnérvitrinbe zárt fluxustárgyakat, rövid feliratok millióit, korabeli újságokat és videódokumentumokat. Játékot, hülyeséget, esztétikát és politikát töménytelen mennyiségben.
Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum
2008. április 18. – 2008. június 1.