How To Live Together
Bécs, Kunsthalle Wien, október 15-ig.
Persze, hogy üzenetértékű Közép-Európa közepén egy olyan kiállítás, amely az együttélés lehetőségeiről beszél, és nem feltétlenül a párkapcsolatokra vonatkoztatva. És persze, hogy azonnal bevonzza az utazót, aki olyan országból érkezik, amely leginkább azzal van elfoglalva, hogyan kell külön élni, és ha tehetné, kiröpítené magát az űrbe, mert ott nem zavarná senki és semmi, és boldogan (ahogyan a hivatalos retorika mondja) „eldönthetné, kivel akar együtt élni”.
Herlinde Koelbl: Italy Catania-Messina (Refugees), 2016. © Herlinde Koelbl, Courtesy die Künstlerin
Az újkeletű hazai xenofóbia ostorozását itt be is fejezném (a kiállításban nagyon elegánsan nem szerepel semmi a keleti szomszéd viselt dolgairól), de annyit még: a menekültválság és annak magyarországi kezelése arra bizonyosan megtanított bennünket, hogy az, hogy a saját életével kapcsolatban ki mit dönthet el, és mit nem, az leginkább társadalmi pozíció kérdése. A nemzeti konzultációs kérdőív kitöltői például egészen biztosan nem dönthetnek semmiről – amikor megkapták a papírt, már rég eldőlt minden.
Herlinde Koelbl: Merkel 1990- 2016. © Herlinde Koelbl, Courtesy die Künstlerin
A kiállítás nem azt mondja, hogy mi, így mindannyian egyetlen boldog család vagyunk. Ellenkezőleg. Viszont az sem igaz, hogy a Kunsthalle Wien szintjein problémalistát kapnánk a jelenkori Európa megoldandó kérdéseiből. Bár Nicolas Schafhausen kurátor leszögezi: felbomlottak a régi struktúráink és e percben éppen minden megkérdőjeleződik, itt ténylegesen arról van szó, hogy miként lehet együtt élni dolgokkal, amiket nem mi választottunk, adottságokkal, a sors ajándékaival és csapásaival? És természetesen: a másikkal. Aki adott esetben maga az adottság, az ajándék, vagy a csapás is lehet.
A kiállítás plakátján a jellegzetes „Merkel-kéztatársba” állított férfikéz (!) fotója – számunkra behoz egy kevéssé rokonszenves joghurt reklámot is, de ez most nem fontos – nyilvánvalóan ironizálva aktualizál, de Herlinde Koelbl fotósorozata a német kancellárról már egyáltalán nem. Angela Merkel 1991 és 2006 között készült fekete-fehér portréi nem többet és nem kevesebbet mutatnak, mint egy politikusnőt, akire egyre nagyobb teher nehezedik, mígnem valóban azt kérdezi magától a néző: mit bír el a személyiség? Főként, hogy Koelbl egy másik, 2016-os sorozattal is szerepel, egészen közvetlen, egészen személyes fotográfiákkal menekülttáborok lakóiról (Refugees). Nem tesz semmi egyebet, csak közelmegy a táborlakókhoz és azokhoz, akik a táborokban velük foglalkoznak – ha úgy tetszik, együtt élnek velük.
Kader Attia: Reflecting Memory (Video Still), 2016, Courtesy der Künstler; Galerie Nagel Draxler, Berlin/Köln; Lehmann Maupin, New York/Hong Kong; Galerie Krinzinger, Wien und Galerie Continua, San Gimignano/Les Moulins/Beijing/Habana
Több drámai, hogy ne mondjuk, katartikus pillanata is van a kiállításnak, Kader Attia Reflecting Memory (2016) című videomunkája mindenképp ilyen. A dolgok helyrehozataláról beszél, vagyis arról, hogy lehet-e esélye a helyreállításnak. Interjúk sora, közben annyira megrázó személyes történetek idéződnek meg, hogy tényleg nehéz végignézni az anyagot. A hiányzó végtagokkal élők fantomfájdalmai, és a pótlás, kiegészítés, teljessé tétel kísérletei állnak itt párhuzamba a történelmi traumákat megöröklő generációk problémáival. Teljes életet élni, annak ellenére (azzal együtt), hogy a hiány, az űr, a fájdalom ott van bennünk, rajtunk – történész, orvos, pszichológus szólal meg, valamint traumák elszenvedői.
Felkavaró és nehezen végignézhető Jeroen de Rijke és Willem de Rooij 1994-es munkája, a Junks is. És vitatható az elkészítésének módja is. Amszterdami drogfüggők néznek szembe az álló kamerával, egyesével, egymás után, percekig. Egy sört kaptak fizetségként, úgy tudni. Küzdenek azzal, hogy egyáltalán, konzisztensen valamire fókuszáljanak. Én nem tudom megítélni, hogy a művészeknek valóban joguk volt-e ilyesmihez – azt hiszem, inkább nem. Névtelenül, egy sörért, úgy, hogy a résztvevő talán nem is volt döntésképes állapotban, és láthatóan megerőltető számára ez a pár perc? Mindenesetre hat portrét kapunk, az arcokra rá van vésve sok minden a személyes sorsból, a tekintetekben pedig ott a hiány, mindaz, amit nem tudunk és amit talán ezek az emberek sem fognak soha megtudni önmagukról.
August Sander: Proletariermutter, 1926, © Die Photographische Sammlung/SK Stiftung Kultur – August Sander
Archiv, Köln; BILDRECHT GmbH, Wien, 2017
Egészen más az a humán tipológia, amelyet August Sander fotográfus kezdett felépíteni 1925-től (Menschen des 20. Jahrhunderts), és egészen másképp kudarcos. A „20. századi embert” szerette volna megörökíteni, többszáz fotográfiát készített a legkülönbözőbb társadalmi csopotok tagjairól. Az alanyok saját közegükben vannak, és belenéznek a kamerába. A torzóban maradt projektből nem lett más, mint egy változó, egyre radikálisabban széttartó társadalom lenyomata.
Kiállítási enteriőr (fotó: Stefan Wyckoff) Goshka Macuga: To the Son of Man Who Ate the Scroll, 2016 című művével (Courtesy Fondazione Prada, Mailand)
Az ember aztán egészen addig alakul, míg elveszti ember jellegét, valóban ez történik Goshka Macuga művében (To the Son of Man Who Ate the Scroll, 2016). Elveszti, illetve lemond róla, átruházza az emberit valami másra. Egyszercsak egy szakállas alak ül velünk szemben és beszél hozzánk. Ha jobban megnézzük, egy robot, de nem lehet csak úgy faképénél hagyni, mert hozzánk szól, nekünk beszél, és elég szuggesztíven teszi. Tekintete van és gesztusai vannak, nehéz szabadulni tőle.
Mohamed Bourouissa: Carré rouge (aus der Serie Périphérique), 2005, © ADAGP Mohamed Bourouissa, Courtesy der Künstler und kamel mennour, Paris/London
Mint ahogy a kérdéstől is, a kiállítás végére: most akkor mi legyen? Hogyan kellene ezt az egész európai kísérletet tovább csinálni? Wolfgang Tillmans saját, személyes Brexit-ellenes plakátjai (Anti-Brexit Campaign, 2016) annyira meggyőzően kérdeznek, hogy oszladoznak a kétségeink: ha képesek vagyunk együtt élni önmagunkkal, akkor talán a többiekkel is menni fog.
Wolfgang Tillmans: Anti-Brexit Campaign, 2016, Courtesy Galerie Buchholz, Berlin/Köln/New York
A cikk főoldali képe:
Paul Graham: Beyond Caring, 1984/85, © Paul Graham, Courtesy Anthony Reynolds Gallery, London