Mózes Katalin a szimbolikus erejű, elvont rajzolatok és az absztrakt festékfoltok párosításából alakította ki sajátos képi univerzumát. Van benne egy kis kubizmus, egy kis szürrealizmus és egy kis expresszió. Festői könnyedséggel és egzisztenciális komorsággal előadva – mint a Párizsi Iskola legtöbb (kelet-európai) örökösénél. Érdemes S. Nagy Katalint idézni munkásságáról: „Minden műve ugyanarról szól – az időlegességről, a veszélyeztetettségről és mégis: arról a képességről, hogy ha az ember akarja, megértheti létének törvényeit, folyamatait. Ahogy Mózes Katalin megfesti képeit, létrehozza kollázsait, dobozait, tárgyait, a stílusokban bőséges 20. század számos formaélményét megidézi a kubistáktól, dadaistáktól, szürrealizmustól át a geometrikus és lírai absztraktokig. Mégsem eklekticizmus, mégis összeáll egységes egésszé és valószínű ez a jelen ezredforduló első évtizedének egyik lehetséges művészi magatartása.”
Az egységesség érzése talán a hűségesen követett modernista hagyományból fakad. Mózes Katalin líraian elvont, de erőteljes szimbolikával átszőtt képi világa ugyanis egyeneságú folytatása annak a „szentendrei tradíciónak”, amit az Ámos Imre, Anna Margit, Vajda Júlia vagy Ország Lili nevével jelölt, jól ismert szellemi kötődésekkel rendelkező közösség teremtett meg. Mózes nem idéz, nem parafrazál, nem reciklál, hanem őszintén folytatja a hatvanas-hetvenes években eltűnni látszó irányvonalat.
Budapest Galéria Kiállítóháza
2006. július 27. – 2006. szeptember 3.