Az Iparművészeti Múzeum jóvoltából végre méltó bemutatkozási lehetőséghez jutott a kecskeméti Nemzetközi Kerámia Stúdió nemzetközi viszonylatban is egyedülálló gyűjteménye.
A kiállítást felvezető sajtótájékoztatón, ahol az Iparművészeti Múzeum és a Kecskeméti Kortárs Művészeti Műhelyek vezérkara mellett Kecskemét kultúráért felelős alpolgármestere is megjelent, mindössze 4-5 újságíró vett részt, ami önmagában is jelzi, hogy ez az egyébként virágzó és nemzetközi mércével mérve is kimagasló teljesítményt nyújtó művészeti ág sajnálatosan kikerült az érdeklődés előteréből. Pedig néhány évtizede még hihetetlenül népszerű volt, a gyűjtők valósággal verekedtek Gádor István, Gorka Géza, Kovács Margit, Kiss-Roóz Ilona munkáiért és a fiatalabb művészek között is voltak olyanok, akiknek kiállításain a megnyitó után tíz perccel már minden alkotás gazdára talált. Az említett alkotók árai azóta stagnálnak, a friss trendek képviselőinek munkáit pedig nagyítóval kell keresni a galériákban vagy az árveréseken. Igaz, a kerámiák a magas bekerülési költségek miatt rendszerint nem olcsók, és a tárolás, szállítás, sérülékenység nagy odafigyelést igényel, ám ez nem igazi magyarázat a negatív tendenciákra. Vannak ugyan a kerámiának elkötelezett „apostolai”, fel is fut időnként a műfaj (mint pl. a ’90-es évek elején, a Kék Acél-kör kiállításai idején), a menedzselése összességében gyenge, a közönség csak elvétve találkozhat a legjobb hazai alkotók munkáival, a külföldiekről nem is szólva.
Csodát nem tehet az Iparművészeti Múzeumban nyílt és szeptember 2-ig látogatható kiállítás sem, de arra alkalmas lehet, hogy szélesebb körben tudatosítsa, milyen értékek születnek és őrződnek meg a kortárs egyedi kerámia hazai fellegvárában, a kecskeméti Nemzetközi Kerámia Stúdióban, vagy, ahogy a szakma ismeri, az „agyag kolostorában”. A jó négy évtizede alapított és a kezdetektől egészen a közelmúltig Probstner János által igazgatott intézményben, mely az egyetlen, a kerámiára és a többi szilikátművészetre szakosodott, folyamatosan működő alkotóműhely, az eltelt idő alatt a hazai és a nemzetközi kerámiaművészet szinte valamennyi befutott mestere és számos ifjú tehetsége megfordult. A 40 országból érkezett mintegy 800 alkotó itt készült műveinek egy része a stúdióban maradt és annak időközben négyezer darabot számláló gyűjteményét képezi. A művészek szerencsére nem sokat érzékeltek és érzékelnek a Stúdió feje fölött gyakran dúló viharokból; az intézmény fennmaradása, finanszírozása rendre veszélybe került.
Kungl György: Csurunga, 1991, festett, mázas öntött keménycserép, 41 x 25 x 16 cm
Legutoljára és legkomolyabban 2011-ben, amikor a frissen kinevezett kormánybiztos meg kívánta szüntetni az addig megyei tulajdonú művészeti műhelyeket és felmerült a gazdag gyűjtemény feloszlatása, értékesítése is. Kecskemét város vezetése azonban szerencsére kiállt a műhelyek mellett és átvette azokat. Igaz, ennek az önállóság feladása volt az ára: a stúdió jelenleg a Kecskeméti Kortárs Művészeti Műhelyek részeként működik tovább, összevonva a Forrás Kiadóval és a Nemzetközi Zománcművészeti Alkotóműhellyel. Több kérdés azonban továbbra is nyitott, így például nem sok esély mutatkozik a Nemzetközi Szilikátművészeti Triennálék folytatására, ami jövőre lenne esedékes. „Néha gazdagabbak vagyunk, mint hinnénk, de ha veszni hagyjuk értékeinket, szegényebbek lehetünk, mint gondolnánk” – figyelmeztet az alapító igazgató.
A kollekció tehát egyben maradhatott, de darabjai az idő nagy részét továbbra is a Stúdió pinceraktárában töltik. Igaz, a stúdiónak van egy kis házi bemutatóterme, sőt, néhány éve a IX. kerületi önkormányzat jóvoltából egy Museion No 1. néven galériához is sikerült hozzájutniuk az Üllői út elején, de ezekben a gazdag gyűjtemény kis része látható csak. Átfogó hazai bemutatkozási lehetőséget utoljára 1995-ben kaptak, akkor is az Iparművészeti Múzeumban. A mostani tárlat éppen ezért elsősorban az azóta eltelt közel két évtizedre összpontosít; Probstner János, aki egyfajta hattyúdalként kurálta az anyagot, a bemutatott közel 270 műtárgy több mint háromnegyedét ebből az időszakból válogatta. Nem mondott azonban teljesen le az előzmények, a stúdió első évtizedeinek felidézéséről sem, aminek köszönhetően nemcsak a trendek változását kísérhetjük figyelemmel, hanem számos művész pályájának alakulását is.
Sergei Isupov: Biciklis sapka, 1993, festett, mázas mintázott porcelán, 26 x 17 x 16 cm
A tárlat gyorsan nyilvánvalóvá teszi: a kerámiaművészet bőven eltávolodott népművészeti gyökereitől, az alkotások egyre inkább a képzőművészet különböző válfajaival mutatnak rokonságot. Nemcsak az ún. autonóm kerámiák körébe sorolható művek, a szobrok, festmények, domborművek hordoznak jelentést, de még a „klasszikus” dísztárgyak körébe tartozó tárgyak, így a vázák, fali tálak is képzettársításokat keltenek. A mai kerámia, nem kis részben a technikai lehetőségeknek köszönhetően éppúgy alkalmas történetek elbeszélésére, az egyént vagy a közösséget foglalkoztató kérdések megfogalmazására, mint bármely más műtípus. Egy kerámia is állhat párbeszédben a történelemmel, lehet szakrális vagy éppen erotikus töltetű, dolgozhat az irónia eszközeivel, vagy fejezhet ki drámaiságot. Minderre bőven találunk példákat a kiállított anyagban, mely, bizonyára nem véletlenül, egy iskolateremtő mester, Schrammel Imre hagyományos korongozási technikával készült, az anyagban rejlő lehetőségeket demonstráló vázatanulmányával indul. A legrégebbi külföldi munka, a (nyugat)német Robert Sturm 1980-as alkotása 9 évvel annak tényleges bekövetkezte előtt már a berlini fal leomlását vizionálja. Az absztrakt, sőt a geometrikus absztrakt irányzatnak a kerámiaművészetre gyakorolt hatását jelzik a hazájában rendkívüli tekintélynek örvendő japán Yasuo Hayashi munkái. Izgalmas alkotások dicsérik a térségünk országaiból érkezett művészeket is: a cseh Jindra Viková például festett figuráinak alakját formázza keménycserépből, a kerámia Dalijának is nevezett észtországi Sergei Isupov pedig groteszk figurákat állít ki. Technikai bravúrt is jelentenek az amerikai Les Lawrence ún. lapépített keménycserép teáskannái. Nála is ismertebb honfitársa, Paul Soldner 2004-ben, 84 évesen tett eleget a kecskemétiek meghívásának és adományozta a gyűjteménynek picasso-i ihletésű absztrakt kompozícióját. Antal András raku technikával égetett keménycserép lap-sorozata, a kiállításon is szereplő kilenc hazai és külföldi keramikus portréját örökíti meg. Az 56-os forradalomnak állít emléket annak 50. évfordulóján Kun Éva A forradalom Krisztusa című alkotása.
A mai kerámia lehetőségeit szívesen próbálják ki elsősorban festőként vagy szobrászként ismert művészek is: Lóránt János Demeter például porcelánból, vasból és fából készített Utolsó vacsora című objektjével szerepel, Roskó Gábor pedig vászon helyett ezúttal egy korongozott vázára festett. De dolgozott Kecskeméten Szmrecsányi Boldizsár is, aki keménycserépből készítette zárt formarendjébe komponált figuráját.
A kiállításra az Iparművészeti Múzeum és a Kecskeméti Kortárs Művészeti Műhelyek közös gondozásában igényes kivitelű kétnyelvű katalógus is megjelent, mely Probstner János és Csenkey Éva tanulmányai mellett valamennyi bemutatott alkotás színes reprodukcióját is tartalmazza.
Szeptember 2-ig, Magyar Iparművészeti Múzeum, Budapest