Különös kiállítás látható ezekben a hetekben – Eindhoven, Szentpétervár és Moszkva után – a gráci Kunsthaus futurisztikus, tervezői által „barátságos földönkívülinek” nevezett épületében. Két olyan művészt – pontosabban az egyik művészpár, hiszen Emilia nemcsak az életben, hanem az alkotómunkában is Ilja Kabakov párja – mutat be együtt, akik nem ismerték, nem is ismerhették egymást. A ma 81. évét taposó Ilja Kabakov 8 éves volt, amikor El Liszickij tüdőbajban meghalt, és saját bevallása szerint nemzedékekkel idősebb pályatársának munkássága nem is gyakorolt rá különösebb hatást.
El Liszickij: Vörös csillag, 1927, (Henry Milner rekonstrukciója, 2012), Foto: UMJ/N. Lackner
El Liszickij hite és szándéka szerint egy új világot tervezett rajzasztalánál; Kabakov életének első 55 évét ebben a világban élte le. „El Liszickij a kommunizmusnak nevezett kísérlet fantasztája volt – mondja ma a negyedszázada az USA-ban élő Kabakov – és mi voltunk a páciensek. Ő volt a tudós, mi pedig a kísérleti egerek.” Erre a logikára épül a kiállítás, mely úgy vezet be a két művész világába, hogy folyamatosan szembeállítja azokat, témakörökre bontva bemutatva, hogyan képzelte el az orosz avantgard egyik vezető mestere az új világot és hogyan szenvedte azt végig a „beleszületett” művésznemzedék külföldön ma egyik legismertebb képviselője. Kabakov a tárlat kapcsán adott egyik interjújában úgy fogalmaz, hogy a művészetben talán működnek az „izmusok”, a valós életben azonban nem – sem a fasizmus, sem a kommunizmus, sem a kapitalizmus. El Liszickijhez hasonlóan ő is hisz abban, hogy a művészet javíthat a világon, ám míg pályatárs elődje a radikális forradalmi változásban hitt, ő a művészet segítségével az emberek gondolkodását akarja lassan megváltoztatni.
A látogató a tárlatra belépve rögtön két nagyméretű installációval találja szembe magát: El Liszickij egy kiállítást köszöntő hatalmas vörös csillagával és Kabakov földre zuhant, szárnyaszegett, sokféle interpretációs lehetőséget nyitva hagyó angyalával, aki mintha csak azért húzná a fejére a testét takaró leplet, hogy ne lássa a vörös csillagot. Hasonlóan erősek a kontrasztok a későbbi termekben is. Az egyik oldalon El Liszickij legkorszerűbb formanyelvet használó, égbetörő építményeinek makettjei, köztük egy monumentális, szimbolikus pulpitus az akkor már halott Leninnek, a másikon a zsarnok emlékműve, a talapzatról menekülő, Sztálinra emlékeztető figura. Az egyik oldalon El Liszickij ránézésre vonzó kommunális lakástervei, a másikon a társbérleti lakások emberhez méltatlan körülményeit dokumentáló Kabakov-installációk sora. El Liszickij a magasba tör az amerikai felhőkarcolóktól hangsúlyozottan eltérő toronyházak terveivel; Kabakov a földre szegezi a tekintetét, összegyűjti, kategorizálja és kommentálja a szemetet; magán „szemétmúzeuma” is a szovjet valóság egyfajta tükörképe. Árulkodóak a két művész „térfelét” elválasztó falak feliratai is: „A művész mint reformer” – hirdeti El Liszickij; „A művész, mint reflektáló lény” – hangzik a kortárs művész mottója.
Ilja & Emilia Kabakov, Az elesett angyal, 1997, Foto: UMJ/N. Lackner, © Bildrecht, Wien 2014
Kabakov, miközben kíméletlen őszinteséggel szembesíti az utópiát a valósággal, nem tör lándzsát azon művészek felett, akik a húszas években hittek az „új világban”, legfeljebb naivitásukat veti a szemükre. Bár elfogadták Lenin vagy Sztálin nézeteit, de „az ő kísérleteik a színekkel és a négyzetekkel legalább nem voltak veszélyesek” – mondja. A gyilkosok mások voltak. Kabakov szembenállása a szovjet rendszerrel nyilvánvaló volt, de aktívan nem vett részt semmilyen tiltakozó megmozdulásban. A szovjethatalmat nem politikai hatalomként élte meg, írta már az emigrációból, hanem a sötétség és az eső örökké tartó klímájaként. „Az ember nem hajolhat ki az ablakon, hogy felszólítsa az esőt, ne essen”. Az El Liszickij által is képviselt utópiák elvetése ugyanakkor nem jelentette, hogy Kabakov maga is ne lelkesedett volna eszményekért, ne hitt volna a képzelőerő hatalmában. A „pokol közepén” felépítette a maga kis paradicsomát és benépesítette olyan alakokkal, akik menekültek a való élet elől, esetenként egészen a világűrig katapultálva magukat.
Ilja és Emilia Kabakov, A társbérleti konyhában, 1991, fotó: UMJ/N. Lackner, © Bildrecht, Wien 2014
A Szovjetunióból annak végnapjaiban történt távozása óta Kabakov csak néhány alkalommal járt Oroszországban, késői, már Amerikában született munkái azonban, így a Kozmikus energiák központja 2003-ból, rokonságot mutatnak az orosz avantgarddal. Az 1998-as Vertikális opera vagy az azzal egy időben született „Tervek palotája” például erősen emlékeztet Vlagyimir Tatlin meg nem valósult torony-projektjére, a III. Internacionálé emlékművére.
A kiállítással egyébként Kabakov abba a városba tért vissza, ahonnan nemzetközi karrierje elindult: 1988-ban itt volt első külföldi egyéni tárlata, amit a helyi Kunstverein akkori, egyben a Kunsthaus mai igazgatója, Peter Pakesch kezdeményezett. Még a gorbacsovi peresztrojka időszakában is Vranitzky akkori osztrák kancellár személyes közbenjárására volt szükség ahhoz, hogy a kiállítás létrejöhessen és Kabakov Ausztriába utazhasson. Ez az év amúgy is sorsdöntő volt a számára: innen datálódik közös alkotó munkája a Szovjetunióból már 1973-ban emigrált Emilia Kanevsky-vel; később, 1992-ben a két művész össze is házasodott.
El Liszickij – Ilja és Emilia Kabakov: Utópia és realitás, május 11-ig.
Kunsthaus, Graz
