A Magyar Kortárs Művészeti Galériák Országos Egyesülete (MKMGOE) sokéves szünet után 2010 elején kelt új életre. A szakmai érdekképviselet megerősítésének közvetlen kiváltó oka a gazdasági szabályozók változása volt. Akkor szűnt meg a lehetőség, hogy a műtárgyakra fordított összeget a cégek 5 év alatt leírják az adóalapjukból, így a céges vásárlások, amelyek nagyban hozzájárultak a kortárs műtárgypiac kialakulásához gyakorlatilag befagytak.
Már akkor is nagy teherként nehezedett a galériákra a magas áfakulcs, szerettek volna ezen is változtatni, és bár időközben világossá vált, hogy az uniós szabályozók ezt nem teszik lehetővé, az egyesület azóta folytat egyfajta lobbitevékenységet, keresi a kapcsolatot a gazdasági és kulturális – végső soron a politikai – döntéshozókkal.
Az egyesület vezetőségével, Tallér Ágnes elnökkel, valamint Dián Krisztina és Szalóky Károly alelnökökkel az Art Market Budapest után időszakban beszélgettünk a kortárs galériák aktuális helyzetéről.
aP: Mi a véleményetek a budapesti vásárról? Látható valamilyen íve, haladási pályája, így a hatodik kiadás után, a ti szemszögötökből?
Tallér Ágnes (Inda galéria): Továbbra is nagyon fontosnak tartom magát a tényt, hogy létezik egy művészeti vásár Budapesten. Nem titok, évek óta egyeztetünk a szervezőkkel, és vannak területek, ahol pozitív változásokat látunk, miközben tudjuk magunk is, hogy a vásárnak tovább kell fejlődnie.
aP: Konkrétan miben látsz pozitív változást?
T.Á.: Szerintem idén a vásár színvonala jelentősen javult – bár a magyar galériák esetében a színvonalról korábban is meg voltunk győződve. Idén a javulást elsősorban a lengyel jelenlétnek köszönhetően érzékeltük, a kiállító lengyel galériák erős anyaggal jelentek meg. Évek óta kértük a vásár vezetőségét, ne csak mennyiségre, hanem minőségre is törekedjenek a külföldi kiállítók esetében. Ne pusztán az ideérkező külföldi galériák számát akarják növelni, legyen gondjuk arra is, hogy azok minőségi képzőművészetet mutassanak be a vásáron, mert az segíti a mi munkánkat is. Ez a folyamat, érzésünk szerint, zajlik.
Tallér Ágnes, az Inda Galériában, El-Hassan Róza művei előtt. Fotó: Inda Galéria
Dián Krisztina (VILTIN Galéria): Évek óta folyik egy diskurzus arról, mi legyen az Art Market alapvető küldetése, és szerintem ennek még mindig nem értünk a végére.
aP: Mintha az idén ez a vita szünetelt volna, vagy legalábbis nem lett volna annyira éles, mint korábban, nem ez került fókuszba.
D.K.: Ha az arculatot nézzük, az még mindig nem tisztult le, nem vagyunk egy platformon a vásár szervezőivel.
Szalóky Károly (Várfok Galéria): Magunkkal sem vagyunk egy platformon.
aP: Akkor máshonnan közelítem meg a kérdést. Kinek a feladata egy ilyen rendezvény arculatát meghatározni, a vásár szervezőinek vagy a kortárs galériák egyesületének? Mekkora befolyásotok van rá? Hiszen ti is delegáltok tagot a szakmai zsűribe.
Sz.K.: Belefolyunk, és igyekszünk a tagság érdekeit képviselni, ha egymás közt vannak is vitáink, mindannyian tudjuk, hogy a vásár minőségi színvonala közös érdekünk. Az elfogadhatatlan kategóriájú kiállítókat mostanra már kiszűrtük, ebben vannak leginkább sikereink – ahogy Ági is említette –, ami tavaly az emeleti kiállítótérben lehúzta a színvonalat, az most már nem jelent meg, a vásár kevésbé ment el kultúrpolitikai feladatkörök kipipálása felé, nekünk ez eredmény. De az utakat végig kell járni, és tudnunk kell, ujjcsettintésre, varázsszóra nem lehet bázeli színvonalú vásárt csinálni. Valójában ez nem a hatodik vásár, az előzményeket, a korábbi próbálkozásokat sem szabad figyelmen kívül hagyni. Például az utolsó műcsarnokbeli Budapest Art Fair 2010-ben már olyan volt, amilyet elképzeltünk, noha nem kizárólagosan kortárs vásárként jelentkezett, de a színvonal elsőrangú volt. A magam részéről változatlanul úgy vélem, tágabban kéne kezelni a kortárs vásár kategóriáját, a klasszikus modern jelenléte csak emelne a rendezvény presztízsén, behívna egy másik gyűjtőréteget is. A helyzet, a külső környezet is folyamatosan változik, ezért beszélni és vitatkozni kell ezekről. Nagyobb figyelmet fordítanék az „egyéb” dolgokra, az apró részletekre, amit úgy foglalnék össze: attól kezdve, hogy belépsz, mint vendég, érezd jól magad. Ebbe beletartozik a vendéglátás, a mellékhelyiségek állapota, az, hogy le tudsz-e ülni valahol. Még ebben sem értük el az európai színvonalat.
D.K.: Ha kimondjuk a megnevezést: „kortárs nemzetközi vásár”, akkor tőlünk nyugatra és keletre is ugyanazt értik ezen, és azok a galériák, amelyek rendszeres résztvevők, illetve azok a szakemberek, művészetpártolók, akik látogatók ezeken a vásárokon, pontosan tudják, mit takar a kifejezés. Az Art Market Budapest a mi vásárunk, dolgozunk rajta, hogy jobb legyen, de ki kell jelenteni, hogy nem fedi ezt a fogalmat. Fontos, hogy mennyire tetszik nekünk, mennyire érezzük a sajátunknak, vagy mennyire tartjuk egyértelműnek a jelenlétünket rajta, mert a nemzetközi vásárokon nevet szerzett egyesületi tagok meghatározó szerepet vállaltak eddig is abban, hogy az Art Market ne csak nevében, de tartalmában is megfeleljen az elvárásoknak.
Dián Krisztina, a Viltin Galéria vezetője. Fotó: Viltin Galéria
A hazai piacunk bővítésének szempontjából számomra kérdés, hogy melyik az a platform, amely a leginkább hatékonyan szolgálja érdekeinket és kapcsol össze minket azokkal, akik erős affinitást éreznek a kortárs képzőművészet iránt. Én nem hiszek abban, hogy a legcélravezetőbb módja ennek fesztiválszerű rendezvényeken tartalmat biztosítani, főleg nem úgy, hogy nincs igazi befolyásom a többi tartalomra. Persze, egy jól működő színtéren ennek is megvan a maga helye és szerepe. Az Egyesület által életre hívott Gallery Weekend Budapest programja koncentráltabb, lényegre törőbb, de látható különbségeket mutat a két program ismertsége – a pénzügyi források eltérő mértékéből adódóan. Ami a nemzetközivé válást illeti, a kelet-európai országok több lehetőség közül választhatnak, miként teszik fel magukat a térképre. Vagy art fair-t alapítanak, vagy kiemelten kortársakkal foglalkozó aukciósházat, esetleg galériás hétvégéket rendeznek. Szükség van víziókkal bíró szakemberekre, akik végiggondolják, mi a legjobb az adott színtérnek.
aP: Az Art Market szervezői vállaltan régiós szerepre törekednek. Szerintetek mi a fő kritérium ennek eléréséhez, mi az ami miatt Budapesté és nem Bécsé lehet ez a szerep?
T.Á.: Lenne létjogosultsága egy magas színvonalú kelet-európai vásárnak, de ez a pozíciót csak akkor érhetjük el, ha az idelátogató gyűjtő a régió legjobb galériáival találkozik.
D.K.: Nem véletlenül erősködünk évek óta, hogy a kulcs a kiállító galériákban rejlik. Valóban, az idén kiállító lengyel galériák segítettek emelni a színvonalat, és ezt tette a megannyi vásáron résztvevő ljubljanai P74 Galéria is. A siker felé való lépés lenne, ha jövőre is találkoznánk velük és még további, talán éppen általuk is bevonzott színvonalas külföldi galériákkal. A lengyel példánál maradva, az igazán rangos galériák továbbra is a Baltikumba járnak, ha régiós vásárra akarnak menni.
SZ.K.: Mert ott el tudnak adni. Nehéz idecsábítani egy komoly európai galériát, még akkor is, ha nagy kedvezményeket nyújtunk neki. Egyszerűen nem éri meg, sem presztízs szempontból, sem üzletileg. A világhoz való felzárkózáshoz többet kell tenni. A galériák megteszik a magukét, de ez komplexebb kérdés. Egy magas szintű régiós vásár létrehozása komoly inveszticiót igényelne például a fővárostól is. Budapesten – ahogy más világvárosokban –, ebben a néhány napban, mindennek a vásárról kellene szólnia, a hentesüzletek kirakatától kezdve a tömegközlekedési reklámtáblákig, és az országos médiában is ennek kellene folynia minden csatornából. Ugyanaz a rákfenéje ennek is, mint minden kultúratámogatásnak, amennyiben kvázi könyöradományként érkezik egy üzletileg nem értékelhető területre, akkor minden résztvevő kizárólag visszaigazolásra és nem valós eredmények felmutatására törekszik majd. Ennél több kell. Koncepció, például. Gyűjtő sem születik magától, nekünk kell kinevelni aprólékos és fáradságos munkával, főként a hazaiakra fókuszálva. Őszintén szólva, kicsi esélyt látok arra, hogy idejöjjön egy fontos New York-i gyűjtő, mondván, ezentúl Kelet-Európa művészete érdekli. Nem mondom, hogy lehetetlen, de az esélye nem túl nagy.
Szalóky Károly, a Várfok Galéria tulajdonosa és vezetője. Fotó: Várfok Galéria
aP: Idén épp az volt az új fejlemény, hogy megjelentek a vásárlók.
D.K.: Az ismert gyűjtők mellett valóban sokkal több volt idén az érdeklődő. Ahhoz, hogy közülük rendszeres vásárlók, vagy akár gyűjtők nőjenek ki, hosszabb út vezet, illetve a magunk szempontjából van kockázata annak, hogy a vásárt végig nézve ők egy igen vegyes képet kaptak, irányadást viszont nem. Nem hallhatták, olvashatták azt sem a hírekben, hogy ki kitől és mit vásárolt, legyen az magángyűjtő, vagy intézmény, hiszen az utóbbiból alig akad olyan, amelyiknek elég pénze lenne gyűjteményezésre, az előbbi meg inkább nem akarja a nyilvánosságot, holott mindezek egy vásár természetes velejárói. Tehát szembetűnő, hogy nem tudunk követhető példát felmutatni.
T.Á.: A vásárral kapcsolatos problémákat én is távolabbról nézném. Gondnak érzem, például hogy nem vált fontos kulturális eseménnyé. Hozok egy szélsőséges példát: az Art Dubai-t a sejk nyitja meg, a sejkség prominensei minden nap meglátogatják a vásárt, Franciaországban a kulturális miniszter a díszvendég, jelen vannak világsztár francia színészek, művészek, a presztízs és a minőség minden külön hangsúlyozás nélkül is szembeötlő. Ebbe az irányba kéne mennünk. Nagy nemzetközi vásárok esetében az intézményi vásárlások is számottevőek, hiszen egy vásár funkcióját tekintve, koncentráltan mutatja meg a színtér újdonságait. Sajnos ez nálunk nem jellemző.
SZ.K.: 2008 és 2010 közt az addig kialakult gyűjtői kör úgy omlott össze mint a kártyavár. A galériám mellett létezett egy zárkörű gyűjtői kör, ahová mindig annyi tagot vettünk fel ahány éves volt épp a galéria. 20 fölött jártunk amikor beütött a válság, már épp elégedetten hátradőlhettem volna, hogy ez egy jó szám, mire mindent elölről kellett kezdeni, ráadásul az eddigieknél lényegesen nagyobb alapterületen működő galéria fenntartási költségei is megsokszorozódtak.
D.K.: Mi máshonnan indultunk, 2008 végén nyitottunk, versenyre kelve a pénzügyi világválsággal, úgyhogy a legtöbb embernek már csak a hátát láttam.
aP: Te is azok közé tartoztál, akiknek a nemzetközi vásárokon való megjelenés mutatott egyfajta kiutat.
D.K.: Az eredeti terv erős lokális pozíció kiépítéséről szólt, s majd amikor már tudjuk, mi hogyan működik, második lépésként elkezdünk nemzetközi színtéren is tevékenykedni. Ehhez képest, még negyedéve sem működtünk, de a Bagyó Anna által szervezett Visitors programnak köszönhetően (e program keretében nagyobb nemzetközi vásárok művészeti vezetői érkeztek Budapestre – a szerk.) már külföldiek tették le névjegyüket a galériában. Nemzetközi vásárokon tanultuk meg az egész mechanizmust. Az első öt évben 21 kiváló fiatal és középgenerációs magyar művészt mutattunk be Európától Ázsiáig. Hittünk abban, hogy annyira izgalmasak és erőteljesek a munkáik, hogy ez elég lesz a sikerhez. Ennyi időbe telt, hogy ne csak megértsük, de alkalmazkodjunk is a régió és azon belül a magyar kortárs szcéna helyzetének sajátosságaihoz. Tudatosan újragondoltuk a vásári szerepléseket. A madridi ARCO-n ebben az évben már ötödször állítottunk ki, az első évet leszámítva a generál szekcióban. Más, a művészportfóliónk szempontjából fontos vásárokon továbbra is várható megjelenésünk.
T.Á.: Az Egyesület minden évben készít statisztikát a vásári megjelenésekről. Jelenleg 11 magyar galéria jár külföldi vásárokra, évente átlagosan háromra. Az idei év kifejezetten erős, és több első osztályú vásáron is szerepelt magyar galéria. Az acb és a Kisterem a párizsi FIAC-on, a Vintage pedig Maurer Dórával a Frieze Masters-en, a Molnár Ani Galéria az Art Brussels-en, ahol már évek óta jelen van, a Kálmán Makláry Fine Arts a brüsszeli BRAFA-n, hogy csak néhány példát említsek.
Art Market Budapest. Fotó: AMB
SZ.K.: Ha megveted a lábad egy rangos vásáron, egy idő múlva azt csinálsz, amit akarsz, de ha kilépsz, valaki azonnal belép a helyedre. Háromszor szerepeltem a FIAC-on (1998, 99 és 2000), majd hoztam egy rossz döntést, nem akartam ekkora összeget áldozni egy helyszínre, gondoltam, inkább megyek több kisebb vásárra. Hiba volt.
D.K.: A tőlünk nyugatra lévő mértékadó vásárok kevés kelet-európai galériát vesznek fel, még kevesebb azok száma, amelyeknek a folyamatos visszatérés megadatik. Itt van Bécs szerepének jelentősége, mert ott évről-évre nagy számban tudnak a magyar galériák is megjelenni.
aP: Az intézmények miben tudnának segíteni nektek?
T.Á.: A nemzetközi szintű jelenléthez az intézményeknek a jelenleginél sokkal aktívabb közreműködésére lenne szükség.
SZ.K.: Évekkel ezelőtt az összes hazai intézménynek írtam, kerestem az együttműködési lehetőségeket, egyedül Szegedről válaszoltak érdemben, abból született is egy nagyon izgalmas kiállítás a REÖK palotában.
D.K.: Egyesületi szinten a Ludwig Múzeummal tartunk tájékoztató jellegű kapcsolatot.
aP: A gazdasági döntéshozók felé milyen lobbitevékenységet folytattok most?
T.Á.: A korábbi alaptémáink, vagyis a leírhatóság vagy a kedvezőbb adóbesorolás tekintetében az uniós szabályozások bevezetése miatt lassan haladunk. De nem kell feladni, hogy folyamatos párbeszédben legyünk mind a kultúráért felelős minisztériummal, mind a gazdasági döntéshozókkal. Lehetőséget kell teremtünk arra, hogy mindenkihez eljussunk, akinek ráhatása lehet olyan gazdasági szabályok bevezetésére, amelyek ösztönözhetik a vásárlást, teszem azt adókedvezmény formájában, vagy építési költségekbe beleszámítva. Kitörési pontokat keresünk, azokat az eszközöket, amiknek a segítségével a kortárs művészet ügye előre mehet. Tájékoztatjuk a minisztériumokat a terveinkről, tájékozódunk az övéikről, mert így juthatunk el oda, hogy közös terveink lehessenek.
D.K.: Az államapparátusban dolgozó szakemberek ugyanakkor a másik oldalról láttatják meg velünk saját magunkat, ezzel is felhívva figyelmünket arra a tényre, hogy számukra maga a kortárs képzőművészet jelentése sem teljesen világos. Ugyanúgy, ahogy nem tudnak alapból különbséget tenni a modern és a kortárs, vagy a klasszikus galériás és az aukciósházi tevékenység között. Ezek alapján saját magunk pontos definiálása is elengedhetetlen ahhoz, hogy hatékonyan tudjunk bárkivel és bármilyen szinten együttműködni. Ez biztosan nem az, amit sokéves működés után a galériák szívesen hallanak.
aP: A válság hány galériát tett tönkre?
T.Á: Az egyesületi tagok közül nem sokat. Egy galéria felfüggesztette a tevékenységét, egy másik pedig haláleset miatt zárt be.
D.K.: Inkább a továbblépés útjait keressük, ebből a csapatból senkinek sem éri meg tönkremenni.
aP: Hol vannak az Egyesületen belül vitás pontok?
T.Á.: Néhányan az egyesületi tagok közül portfolió-tisztítást szeretnének. Szó van egy újabb visitor program indításáról is, de addig nem szeretnénk elindítani, amíg a feltételek és részvétel tekintetében nincs egyetértés a galériák közt. 2015-ben a kasseli documenta14 kurátorának látogatását támogatta az egyesület, mert fontosnak tartottuk, hogy az eseménynek legyen magyar szereplője, de az ő programját nem mi, hanem az ACAX szervezte.
D.K.: A ’60-as és ’70-es évek neoavantgárd művészete felfedezésének és feldolgozásának folyamata évek óta a fókuszban van, természetesen az ide látogató szakemberek és gyűjtők is ennek a korszaknak a művészeit, műveit keresik. Ez a piaci helyzet a galériák többségének nem biztosít láthatóságot, kérdés, hogy az Egyesületnek ezzel kell-e foglalkoznia.
T.Á.: Nemzetközi trendekkel nem tudunk szembemenni. Külföldi gyűjtők szinte kizárólag olyan művésztől vásárolnak, akiről referenciákat találnak, be tudják illeszteni a már létező gyűjteményeikbe, akivel látnak kapcsolódási pontokat. Véleményem szerint természetes folyamatok zajlanak.
SZ.K.: Egy komoly galéria képes mindig haladni az eseményekkel, fejlődik, továbblép, új művészeket emel be a holdudvarába, akit lehet, visz magával. A trendek változnak, én például az Új Szenzibilitással indultam, és hol van az már. Ezenkívül van az a gyűjtői réteg, amelyik a trendektől függetlenül mozog.
D.K.: Van veszélye annak, ha a magyar színtér pár galériára szűkül le, ezért érdemes erről beszélgetni az Egyesületen belül.
T.Á.: A fókuszált menedzselés sikereket hozott, a Tate Modern-be és más vezető múzeumokba kerültek be fontos magyar alkotások. Ez a figyelem most talán még csak egyetlen korszakra irányul elsősorban, de ezen keresztül az országra is. És ez komoly lehetőséget rejt magában. Bízom abban, hogy a magyar képzőművészet iránt most felélénkült figyelem a továbbiakban sem lankad, és más korszakok, művészek, műtárgyak iránt is megnyilvánul majd.