A túltengő osztályöntudattal bíró proletár-festőről 1954-ben kaptunk
egy „amatőr-fotósorozatot” özvegye Mi ketten című emlékezés-kötete
jóvoltából, 1968-ban pedig egy bizánci szigorúságú ikont Körner Éva
monográfiaként megjelent doktori disszertációja révén. Most ezt a két
végletet közelíti egymáshoz Molnos Péter: Derkovits – Szemben a
világgal elnevezésű albuma, amely egyrészt régi tévedéseket vagy
szándékos ferdítéseket korrigál, másrészt új felfedezéseket is tesz,
lehetőség szerint az olvasmányosságot tudományos háttér-apparátussal
ötvözve.
Amennyire meglepett pár évvel ezelőtt, amikor váratlanul kezembe került a kétkezi munkájával kenyerét kereső és eszmehű aszkétának hitt autodidakta pályakezdő 1920-ban publikált erotikus rajzsorozata – amelyben polgári megrendelésre még „a burzsá erkölcsnek” is alaposan alá licitált -, úgy folytatódott most csodálkozásom, amikor a friss monográfiából értesűltem arról, hogy ezzel párhuzamosan még akvarell-ciklust is készített – „önként és dalolva” – a pornográfia határát súroló litográfiák mellett. A másik véglet világnézeti téren az a tény, amelyet épp korábbi kedvelt modellje és későbbi felesége, majd özvegye – Dombai Viktória – említ memoárjában: 1927-ben lehetősége nyílt volna a Béke téri templom egyik mellékoltárához a Szűzanyát ábrázoló képet festeni, ami csak azért nem valósult meg, mert az elkészült vázlat nem nyerte el a megrendelő klérus tetszését. Legalább ennyire „sántít” az a korábban belénk súlykolt sematikus megállapítás is, hogy a keresztény kurzus szándékosan mellőzte és így közvetve tudatosan éhhalálra ítélte a létminimumon tengődő tehetséges alkotót, a puszta tények ugyanis önmagukért beszélnek. Például 1926-ban a Szépművészeti Múzeum főigazgatója – Petrovics Emil – állami vásárlásként nyolc millió koronáért vette meg tőle Élet és halál című képét, amelyet bátyjáról és annak feleségéről festett. Ez a rendkívül megtisztelő erkölcsi elismerés mellett komoly anyagi támogatást is jelentett egyben. Való igaz, hogy 1930 első felében megpályázta a Székesfőváros azévi Ferenc József ösztöndíját, de azt másnak ítélte oda a bíráló bizottság, mivel benyújtott munkáit (Halas csendélet, Húscsarnokban) alacsonyabb színvonalúnak találták korábbi festményeinél. Egy hajszálon múllott azonban, hogy úgynevezett „római iskolássá” váljék, amit később szinte kötelező volt elítélni és lenézni a szocializmus évtizedeiben. 1930 második felében ugyanis felajánlotta neki a kultusz-tárca a Falconieri palotában az egy esztendős bentlakást az ezzel együtt járó ösztöndíjjal együtt, de mivel feleségét csak saját költségén vihette volna magával, ezt a lehetőséget néhány napi gondolkodás után visszautasította.
Ezeknél a találomra kiragadott közületi példáknál még hosszabb a listája a privát szférában elért támogatottságának, már indulásától fogva. A három elemit végzett autodidakta asztalosinas világnézeti elveinek feladását féltette és művészi függetlenségének csorbításától tartott, amikor a polgári értelmiség kezdettől mellé állt elismerő kritikákkal, sőt, vásárlásokkal is. Egyébként is zárkózott típus lévén, gyanakvása csak tovább fokozódott, aztán egyhamar indokolatlan sértegetésbe és kategórikus visszautasításba fordult, amikor a kereskedelmi, ipari vagy pénzarisztokrácia is felfedezte magának, pedig csak a tehetségét ismerték fel korán és segíteni szerették volna az egyébként valóban sokat nyomorgó művészt. De némi keserű iróniával talán úgy is fogalmazhatnánk: szinte tudatosan hívta ki maga ellen a sorsát és a nélkülözés valósággal lételemévé vált. Anélkül, hogy konkrét névsorokat közölnénk elismerő kritikusairól vagy rendszeres képvásárlóiról, ezúttal elégedjünk meg Molnos Péter összegező megállapításával, miszerint: „Az egyöntetű dícsérő kritikák, az érdeklődő gyűjtők, a múzeumi vásárlás mellett a kiemelt sajtójelenlét és a megítélt díjak is bizonyítják: a fiatal, Bécsből hazatérő festő kortársai közül egyike volt a legsikeresebbeknek…” Ezt támasztja alá Elek Artúr kritikája is, amelyet az Auróra Műkereskedelmi Rt. 1922-es, csoportos tárlatáról írt és a nagy tekintályű Nyugat hasábjain jelent meg. Végkövetkeztetése: „Kmetty és Szőnyi mellett még két, náluk kevésbé kész, de tehetségre alig alábbvaló fiatal reménysége van a magyar rézkarcnak. Aba-Novák Vilmos az egyik, Derkovits Gyula a másik…” Így próbálja a vadonatúj album szerzője fiatalosan friss szemlélettel és idősökre jellemző higgadtsággal helyre billenteni a mérleg nyelvét a korábbi elfogultságok nyomán mára létrejött és makacsul tovább élő tévítéletekkel szemben. Teszi mindezt 230 oldalon, másfélszáznál több színes reprodukció és mintegy félszáz szövegközti fekete-fehér kép kíséretében.
Sajnálatosan intoleráns korunkban kétszeresen időszerűvé teszi ezt a monográfiát egyrészt az „arany középút” következetes keresése, másrészt az a precízen felrajzolt történelmi és társadalmi-kulturális háttér, amely a húszas évek végén kirobbant világgazdasági válságot jellemezte, annak összes következményeivel együtt, ami konkrétan a művész megélhetését, általában pedig a műkereskedelem alakulását jellemezte. Az viszont a Népszabadság Könyvek kiadójának és a megjelenést erkölcsileg és anyagilag egyaránt hathatósan támogató Kieselbach Tamás galériásnak követésre méltó nyitottságát dícséri, hogy a 2006-ban közösen publikált, Aba-Novák Vilmos sokat vitatott életművét átértékelő kötet, majd a 2007-es, gróf Batthyány Gyula munkásságát szétszórt töredékekből mozaikszerűen összerakó monográfia után ez az új szemléletű, korszerű összegezés is megszülethetett. Ezek után egyrészt érdeklődéssel várjuk a Derkovits-művek jelentős hányadát birtokló Magyar Nemzeti Galéria idestova évtizede dédelgetett tervének mihamarabbi valóra válását egy reprezentatív emlékkiállításról, másrészt az érdekes újra-felfedező könyv-sorozat folytatását „az idén, velük, ugyanitt”…