Nincs olyan művész, aki függetleníteni tudná önmagát az életében történt eseményektől, még akkor sem, ha minden megpróbálja tagadni, vagy elfelejteni a múltját. Különösen igaz ez a fiatalkorban ért megrázó, tragikus és felkavaró érzelmi hatásokra, mert akár az évtizedekkel később létrejövő alkotásokban is felfedezhető ezeknek az életrajzi történéseknek egy-egy eleme.
Nem kivétel ezalól Erwin Blumenfeld sem, az 1897-ben, Berlinben született fotóművész, akinek most többszáz képét mutatta be a párizsi Jeu de Paume. A fotókiállítás nem megfelelő szó itt, ugyanis Blumenfeld pályafutásában a fotó csak az első 10 év alkotómunkája után, 35 éves korában került előtérbe. Addig azonban Bumenfeld kegyetlen lelki és fizikai megpróbáltatásokon ment keresztül.
Önarckép, 1938 körül. Helaine és Yorick Blumenfeld gyüjtemény©The Estate of Erwin Blumenfeld
Tizenhat évesen lírai szerelembe esett későbbi feleségével, de közbejött az első világháború, és Blumenfeldet behívták katonának. A művészetekhez és a kifinomult szépségideálhoz vonzódó fiú az egészségügyiekhez került, de ahogyan ő maga írta egy levelében, ez a motorizált hullaszálítást jelentette. És miután iskolai tanulmányai során kereskedelmi ismereteket is tanult, kötelezték arra, hogy szabadidejében, egy, a hadsereg által üzemeltetett nyilvánosház üzleti könyvelését is ellássa.
Blumenfeld mindez súlyos lelki konfliktusokat okozott. Az öngyilkosság és a dezertálás közül az utóbbit választotta. Elhatározta, hogy megszökik, de anyja (talán tudatosan, de talán csak könnyelműen) elárulja ebbéli szándékát az egyik nagybácsinak, aki feljelenti Blumenfeldet. A katonai bíróság korára való tekintettel kegyelemben részesíti, és főbelövés helyett „csak” a legveszélyesebb frontvonalra küldi vissza. Midezekről, a szintén fronton harcoló testvérének szomorú és elkeseredett levélben számol be, de levelét a német posta egyszerűen csak a „címzett elesett” felülbélyegzéssel küldi vissza.
Nem csoda tehát, ha a háború végezetével úgy dönt, hogy sohasem akarja többé látni Németországot és illegálisan Hollandiába megy. Sikerül megtalálnia régi barátját, Paul Citroen-t, és a képekhez és a művészethez jó érzéssel közeledő Paul tanácsára műkereskedéssel próbálkoznak, de egyelőre kevés sikerrel. Az egyetlen boldog esemény Erwin életében, hogy 1921-ben végre feleségül veheti 5 évvel korábban megismert fiatalkori szerelmét, Paul hugát, Lena Citroen-t. Kerskedőként egy bőrdíszműüzletben dolgozik, de nem túl lelkesen. Szabadidejében rajzol, kollázsokat, vagy ahogyan ő nevezi, montázsokat készít, melyeken többnyire fényképeket és újságokbol kivágott betűket kombinál össze rajzaival. Barátaival, Paul Citroennel és a később világhírűvé lett és antimilitarista nézetei miatt Németországban letartóztatott George Grosz-szal közösen, Blumenfeld rajzaival illusztrálva, dadaista kiáltványt állítanak össze, amelyet elküldenek Piacabiának. Ez azonban válasz nélkül marad.
Vizes lepel, Paris, 1937 Vintage gelatin silver print, Collection particulière, Suisse© The Estate of Erwin Blumenfeld
Blumenfeld a bőrdíszmű üzlet raktárában sötétkamrát alakít ki, és egyre több fotót készít, az üzletbe látogató ügyfelekről, elsősorban persze a hölgyvendégekről. Fotólaboratoriumi tevékenysége egyre látványosabban fejlődik, portréin és aktképein a fotótechnikai eljárások legújabb – sokszor Blumenfeld által továbbfejlesztett – eredményei, ötvöződnek újszerű kompozíciókkal. Több képet is egymásra másol, váltogatva a negativ és pozitiv képeket. Aktképein – Man Ray hatására – gyakran alkalmazza a szolarizációs eljárást, a képeit finomszövésű textilfátylon át nagyítja, amivel rendkívüli, és akkor még teljesen újszerű hatásokat ér el. 1935-ben Hágában megnyílik Blumenfeld első fotókiállítása, és képeire nemcsak a holland, de az európai közönség is felfigyel.
1936-ban Párizsba költözik, és a kor híres festőiről, többek között Rouault-ról , Matisse-ról készít sikeres portrékat. Önarcképein a különböző látószögekből lefényképezett arcait egymásra másolja, így szinte térhatású, de elsősorban szarkasztikus, magát is kívülállóként megjelenítő portrékat készít, és ezek a képek már felkeltik a kor ismert fotósának, az angol Cecil Beaton-nak az érdeklődését is. Beaton olyan híres divatlapokhoz ajánlja be, mint a Harper’s Bazaar és a Vogue. Ettől a pillanattól kezdve Blumenfeld elindul azon a sikeres pályán, ami egészen élete végéig tart, bár tevékenységének színhelyét megváltoztatni kényszerül. A háború kitörésekor a német-zsidó származású Blumenfeldet mind Franciaország mind Németország üldözi. Elszakítják családjától és koncentrácios táborba kerül, ahonnan csak hosszú és kalandos úton szabadul, és Casablancán keresztül, végül 1941-ben, családjával együtt sikerül New-Yorkba menekülnie.
Hitler (a horror arca), Hollandia, 1933, Kollàzs, tus, fotómontázs, későbbi nagyítás
Helaine és Yorick Blumenfeld gyüjtemény, Courtesy of Modernism Inc.San Francisco
Első műtermét az ugyancsak Európából menekülő Martin Munkácsival osztja meg, és bár képei továbbra is sikeresek, csak 1943-ra tud önálló műtermet bérelni. Divatfotóin az amszterdami amatőr-fényképész merész kisérletezőjének és az amerikai elegancia kifinomult ismerőjének stílusjegyei teljesen újszerű szimbiózisban jelennek meg, szinte minden képe a nagy magazinok címlapjára kerül. Blumenfeld ebben az időben a kor legjobban fizetett fényképésze, negativjaiért kockánként 2500 dolláros árat fizetnek az ügynökségek.
Bár Európában csak fekete-fehér képeket készített, Amerikában a divatfotók igényeinek megfelelően, átvált a színes képek készítésére, de még ezeken is hű marad laboratóriumi kisérletezéseihez és újításaihoz, amivel szinte forradalmasítja az akkori amerikai divatfotók tradicionális látásmódját. Az 50-es évek közepén felhagy a divatlapoknak készített képekkel és a nagy kozmetikai vállalatok – L’Oréal, Arden, Rubinstein – reklámfotózására szerződik, ugyancsak kiemelkedő anyagi feltételekkel. A 60-as években már inkább önéletrajzi könyvének megírásával foglalkozik, valamint megkezdi ’’100 legjobb képem’’ című albumának az összeállítását.
A Blumenfeldre jellemző, kicsit cinikus-kicsit polgárpukkasztó magatartással a kiválasztott 100 kép között egyetlenegy sincs, amely a jól fizetett és hires New York-i divatfotókat reprezentálná, hanem fiatalkori, szinte amatőrfotós körülmények között készített kisérletező képeit válogatja be a könyvbe, amely kiadói nehézségek miatt már csak posztumusz műként jelenhet meg, ugyanis Blumenfeldet 1969-ben szívroham következtében, Rómában éri utol a halál.
A mostani, párizsi Blumenthal-kiállítás 300 művet vonultat fel. Első ízben mutatták be Blumenfeld egészen korai, a 20-as években készített rajzait és kollázsait. Látható az az antifasiszta, Hitler-ellenes montázs is, ami minden bizonnyal a világ legnagyobb példányszámban reprodukált fényképei közé tartozik. Ugyanis a szövetséges légierők a II. világháborúban több mint négymillió példányt dobták le a repülőikről, hogy a fasiszta rendszer igazi arcát – azaz arcnélküliségét – megmutassák az európaiaknak.