A most kiállított anyaga 1985 és 1991 között született, azóta nem is igen vett fényképezőgépet a kezébe. Viszont annak a hat évnek a termése megérdemli, hogy egy kiállításon újra a közönség elé kerüljön. A MissionArt Galéria tárlata bizonyítja, hogy Ujj Zsuzsi, az énekes-dalszerző mennyire fontos képzőművész.
„…Orromból szivárog a takonySzájam csücskéből kicsordul a nyálHűvös tócsákon ringatózom ,Ősz van, rég elmúlt a nyár.”
Hálás dolog is lehetne interjút készíteni vele. Fanyar humora, sajátos szó- és mondatfordulatai miatt a róla-vele készült szöveget kifejezetten szórakoztatóra is lehetne szerkeszteni. Ujj Zsuzsi énekes-dalszerző, performer és képzőművész a nyolcvanas évek közepén virágkorát élő magyar underground kivételes tehetségű, saját dalaival ma is aktív alakja. Minden, amit fotóinak születéséről mond, kordokumentum, de Zsuzsi mostanában nincs derűs, csevegő hangulatban. Egyébként is korán kel, és észnél kell lennie a munkahelyén. Nem sztorizgatunk, inkább a fotók születéséről beszélgetünk. „A nyolcvanas évek elején együtt voltam a Halas István fotóművésszel – sosem értettem, amit a Halas csinál, a miértjét az ő fotógyártásának, a motivációit, mondjuk őt magát se igazán… meg ez egy szerelem volt…. Na mindegy, és akkor az történt, hogy egyszer a Halassal és Várnagy Tibivel volt szerencsém elkísérni az merikai John P. Jacob-ot – aki a kelet-európai fotóművészet iránt érdeklődött és emiatt járt itt – Széphelyi György lakásába, ahol megismertem a nemrég meghalt Hajas Tibor munkáit. Széphelyi az egész életművet megmutatta, mert ott tárolta, egy spájznyi helyen. Halálközeli képek voltak, és egészen más fotóhasználat, amit én addig láttam. Na, az megrendített és felszabadított.”
(Azokat a képeket, dokumentumokat, amelyek Hajas Tiborról Vető János közreműködésével a saját lakásában készültek és mintegy táblaképként működnek, egy nagyobb, poszthumusz életműkiállítást leszámítva nem nagyon lehet látni azóta sem, életműve feldolgozásra és főleg láthatóvá válásra vár.) „Aztán a Halas elment Párizsba, és nem lehetett tudni, hogy visszajön-e. Akkoriban a Dárdai Zsuzsa barátnőmtől kölcsönkértem egy Zenit fényképezőgépet. A technikát azért ismertem már valamennyire, a családban mindig voltak fényképezések, nagy családi fényképgyűjteményünk is van, anyukám az Ofotértban dolgozott, gyerekkoromban volt fényképezőgépem, és volt otthon film meg nagyítógép is. Most önkioldóval fényképeztem. Az első képek napfénynél készültek, nálam, a csepeli lakótelepi lakásomban, a negatívokat a Várnagy Tibihez vittem, hogy hívja elő. Aztán amikor visszajött a Halas, lett lámpa is.”
(A MissionArt-beli kiállítás katalógusában időrendben szerepelnek az ekkor készült fekete-fehér fotók. Az legelsőn egy tükörbe néző, meztelen vállú, festetlen arcú kislány látható – az akkor huszonéves Ujj Zsuzsi – majd egyre meztelenebb, és a szó szoros értelmében egyre kitárulkozóbb lesz a roncsolt hatású képeken, hogy a végén egy már teljesen festett arcú-testű, ijesztő lényt lássunk különböző helyzetekben, szimbolikus partnerekkel vagy egyedül.) „Az első fotók elkészülte és az első kiállítás között két év telt el, ami alatt a képek is, és én is nagy változáson mentem át. A hat év termése több sorozat lett, amelyek elkészítése a végén már több napot vett igénybe: temperával festettem be a testem, miközben egy-egy szóval jegyeztem le cédulákra magamnak, hogy mit is szeretnék majd látni. Költséges lett volna akkora méretben papírképet nagyítani, amekkorát szerettem volna, ezért Halas átfordította síkfilmre a tekercseken található képeket, diákat készített, amiket bekereteztem és kivetítettem a falra. Nagyon megszerettem ezt a méretet, és később a laboratóriumi eljárás miatt a negatívon látottakhoz képest megváltozott anyagú képeket. Halas fotólaboratóriumában egy erre a célra deszkákból ácsolt, fóliával kibélelt kádban hívtunk elő. Igen, Halas sokat segített, de szerintem nem azért, mert jónak vagy fontosnak tartotta volna, amit csinálok, hanem mert megszeretett közben. Most is segített, ebben a mostani kiállításban.”
(A Várnagy Tibor által vezetett Liget Galériában 1987-ben állított ki hat, körülbelül 100×70-es képet, Első kiállítás címmel. Azt a megnyitót több meghívás követte, Ujj Zsuzsi munkái egy bizonyos körben ismertté váltak, 2009-2010-ben például a bécsi MUMOK Gender Check című tárlatán is szerepelt. Ennek ellenére a MissionArt-beli kiállítás a meglepetés erejével hathat, sokan nem tudtak a művésznek ezekről a munkáiról.) „Bajom volt szerintem az élettel, talán meg akartam mutatni, hogy nem úgy vannak a dolgok, ahogy gondolják. Akkoriban halt meg az öregapám is, az egyik képen az ő halotti arcát szerettem volna visszaadni. Az elkészült képek mindig megleptek. Van az a trónusos képem – máig emlékszem arra az örömre, amit akkor éreztem, amikor megláttam a kontakt-képen, hogy valóban sikerült megfogalmaznom azt, amit szerettem volna. Van, amit szavakkal nem lehet visszadni, és elénekelni sem lehet… Ezek nagy tapasztalatok voltak.” (1991 júliusában készítette az utolsó képeket, Kaposvárott. Később elindult a Csókolom zenekar, és az addig alkalmanként és alkalmi partnerekkel fellépő énekes-dalszerző felhagyott a fotózással. Az időközben szerzett kis japán gépet eladta, és mikrofont vett helyette. A Mission Art Galériában a megnyitón már ott volt az egyik kép mellett az eladást jelző piros pötty, a londoni Tate Modern pedig az ősszel nyíló A Bigger Splash: Painting after Performance Art című kiállítására meghívta az annak idején Bécsben kiállított munkáját.)A kiállítást a galéria meghosszabbította, 2012 május 23-ig látogatható.