Björk
MoMA, New York, június 7-ig.
A New York-i Museum of Modern Art (MoMA) idei programjának slágereként harangozták be a kortárs könnyűzene egyik legfontosabb művésze, az izlandi Björk március 8-án megnyílt és még június 7-ig látható nagyszabású kiállítását.
A gondolat önmagában nem volt szentségtörő, sőt, nem is előzmények nélküli – elég, ha csak David Bowie 2013-as tárlatára gondolunk a londoni Victoria & Albert Museumban, ami az adott év egyik legnagyobb közönségsikerét hozta és tavaly Berlin egyik fontos kiállítóhelyén, a Martin-Gropius-Bauban is bemutatásra került, ahol a nagy siker miatt meg is kellett hosszabbítani.
A MoMA-ban a kiállítás bejáratánál kígyózó sorok arra engednek következtetni, hogy a közönségsiker Björk tárlatán sem marad el, ez azonban nem hatja meg azokat – és úgy tűnik, a szakmán belül ők vannak döntő többségben – akik katasztrofális hibának tartják a kiállítás megrendezését. A fő baj nem az szerintük, hogy Björk kiállítást kapott, hanem az, hogy ennek megrendezésére az a MoMA vállalkozott, amelynek kanonizáló szerepe van és ahol a világ legismertebb kortárs képzőművészeinek jó része is hiába vár arra, hogy egyéni bemutatkozási lehetőséghez jusson.
Magyarán, Björk nem a MoMA-ba való, mondják és a kiállítás fényévnyire van attól, hogy meg tudjon győzni ennek ellenkezőjéről. Igaz, a MoMA nemcsak kiállítóhelyként, hanem közösségi térként is akar funkcionálni – ezt az átépítése során is fontos szempontként érvényesítették – és ehhez a közönség és az elfogadott műfajok előtt is szélesebbre kell tárni a kapukat. Igaz az is, hogy a múzeumot irányító testületek rendületlenül szorgalmazzák a látogatószám növelését és a fiatalok „beszoktatásához” szükséges vonzó programokat, de az ehhez vezető utat, most úgy tűnik, másképp képzelték el. (A múzeum jelenlegi, 3 milliót meghaladó látogatószáma sem kevés, de tény, hogy a Metropolitan Museumot közel kétszer ennyien keresik fel és a MoMA a modern művészeti múzeumok kategóriájában is elmarad párizsi és londoni vetélytársai mögött.)
Björk: Still a “Black Lake”- ből. Készült a Museum of Modern Art, New York megbízásából. Rendezte Andrew Thomas Huang, 2015. A Wellhart and One Little Indian jóvoltából
Már az sokatmondó volt, hogy a múzeum vezető testületeinek tagjai közül alig néhányan jelentek meg a preview-n, a vélemények pedig lesújtóak voltak – a „Planet Hollywood-ot csináltak a MoMA-ból” még az enyhébbek közé tartozott. Amúgy a tárlat tisztességesen meg van csinálva, csak éppen azt nem tudja nyomokban sem igazolni, hogy a MoMA-ban a helye. Nem segít az egyébként áttekinthető mennyiségű anyag széttöredezett elrendezése sem. A tulajdonképpeni törzsanyag illetve a vetítőtermek különböző szinteken találhatók, s ismét másutt állítottak ki néhány, Björk dalaiban szerephez jutó zeneszerszámot.
A kiállítás központi része nyolc teremből áll, melyek mind Björk egy-egy nagylemeze köré szerveződnek. A látnivalók között audioguide igazít el, a termekre öt-öt percet javasolva – ennyi idő bőven elég is rájuk – és közhelyszerű igazságokat harsogva vagy suttogva a látogató fülébe. A kiállított tárgyak nem okoznak meglepetést, pontosan azt kapja a néző, amire számít: CD- és lemezborítókat, a videoclipekből ismert figurákat, koncerteken viselt ruhákat, személyes emléktárgyakat és persze itt is vetítenek videókat, minden mennyiségben. A relikviák közül természetesen nem hiányzik az énekesnőnek a 2001-es Oscar-díjátadó gálán viselt emlékezetes hattyú-ruhája sem, amiben később feltűnt Vespertine című albumának borítóján is. A két vetítőterem egyikében Björk legsikeresebb videoclipjei futnak, a másikban pedig egy tízperces vadonatúj, a MoMA megrendelésére készült video, a valóban különleges atmoszférájú Black Lake, amit a terem két szemközti falán vetítenek úgy, hogy a látvány a hatalmas vásznakon hol azonos, hol eltér egymástól.
A hattyú-ruha Björk kiállításán. Tervezte Marjan Pejoski, fotó: Ben Davis. Forrás: artnet.com
A kiállítás kapcsán heves támadások érik annak kurátorát, Klaus Biesenbachot, jó néhány kritikus egyenesen a lemondását követeli. Biesenbach kétségkívül napjaink egyik legnagyobb hatású kurátora, az ArtReview Power 100-as listáján rendre a 20. hely környékén tanyázik, saját kategóriájában csak az a Hans-Ulrich Obrist ér el minden évben jobb helyezést nála, akivel több projekten dolgozott és dolgozik ma is együtt. Biesenbach csaknem 20 éve van a MoMA-ban és gyorsan haladt előre a ranglétrán, ma már ő a múzeum főkurátora és a fiókintézmény, a MoMA PS1 igazgatója, akinek olyan show-k fűződnek a nevéhez, mint Doug Aitken, Olafur Eliasson, Sigalit Landau, Roman Ondák, Pipilotti Rist és William Kentridge egyéni tárlatai és Marina Abramovic korszakos performansza, A művész jelen van. Eddig rendre pozitív kritikákat kapott, most viszont szinte kivétel nélkül súlyosan elmarasztalókat. S ahogy az ilyenkor lenni szokott, a szemére hánynak olyan dolgokat is – így például azt, hogy több időt tölt celebek társaságában, mint például olyan szakmabeliek és gyűjtők között, akikkel a MoMA számára a jó kapcsolat létfontosságú – amik korábban senkit sem zavartak. Van olyan kritikus, aki a fiaskónak minősített kiállítás után a MoMA szervezeti felépítésében, az alá- és fölérendeltségi viszonyokban is mélyreható változásokat követel, sőt, úgy tűnik, még a „mindenható” vezérigazgató, Glenn Lowry személye sem tabu már.
Klaus Biesenbach, forrás: twitter
Hogy valóban lesznek-e messzemenő következményei a balsikernek, az nagyban függ a MoMA következő tárlatának fogadtatásáról, ami vagy tompítja a mostani kritikák élét vagy olyan szintre erősíti azokat, hogy az már lépéskényszerbe hozza a múzeum vezetőit. Még be sem zár ugyanis a Björk-kiállítás, május 17-én máris nyílik a következő „one woman show”, ami bizonyos értelemben hasonló az izlandi énekesnő tárlatához, és aminek ugyancsak Biesenbach a – ha nem is egyedüli – kurátora. E tárlat esélyei sokkal jobbak ugyan, hiszen témája Yoko Ono munkássága, amit jóval könnyebb elképzelni a MoMA falai között, de a Björk-show bukása után már lényegesen rögösebb út vezet a sikerhez.