10345 Archives - artportal.hu

Boldogulni. Orbán, terhesség és művészet

Az East Art Mags program keretében Budapesten járt Ioana Paun, aki a képzőművészet és színház határterületeivel foglalkozik. Interjúját a Tünet Együttes vezetőjével, Szabó Rékával a bukaresti Revista Arta Online közölte angolul. Minthogy az interjú színházi tematikájú, az artPortal alap profilja pedig más, kerestünk egy olyan partnert a magyar fordítás közléséhez, ahol megfelelőbb kontextusba kerülhet az anyag. A Revizor Online közölte a magyar változatot, amelyből íme egy teaser!

„(Szabó Réka) … „Az élet értelme”: igazából ez volt az első olyan darab, amit a szülés után csináltam. Nem mondanám, hogy jó darab volt, de legalább abszolút radikális. Öt előadó a színpadon, élő zene, a közönség fejhallgatókat kap, a színészek akciókat hajtanak végre, fizikalitás és állandó monológ. A közönség válthat a csatornák között. Káoszt látsz a színpadon, minden színésznek megvan a saját csatornája, és a közönség arra fókuszálhat, amit éppen követni szeretne. Volt egy másik része is, a születés rész, az elején, amikor egy álomról beszéltem. Akkor még szoptattam. Ennek a végén azt mondom: „Van valaki, aki szeretném, ha utánam halna meg.” Ezt a mondatot nem tudtam kimondani azelőtt, hogy megszületett a gyerekem. Sosem volt ilyen gondolatom korábban. De a szülés után egyszerűen csak eszembe jutott. Szóval az előadásban, ez után a monológ után lefejtem a tejemet, kiöntöttem egy pohárba, és odakínáltam a közönségnek. Azt mondtam nekik, hogy nagyon sok vizet kell innom, hogy tudjak szoptatni. És most egy csomó ember odakint szaladgál az én tejemmel. (…)

A teljes szöveg pedig itt!

A Sokol esztétikája a queer emlékezet központjában, Prágában

A cikk az East Art Mags program keretében készült, együttműködésben az Artalk.cz-vel. A programot a Visegrad Fund támogatja.

Prága egyik külkerületében, a Pankrác metrómegállótól (C vonal) három perc sétára található a Queer Emlékezet Központja (Společnost Pro Queer Paměť, SPQP). A szervezet munkatársai a 2015-ös alapítás óta a homoszexualitás csehországi történetének feltárásán és bemutatásán dologoznak; dokumentumokat, kiadványokat és tárgyakat archiválnak, és van egy kisebb szakirodalmi könyvtáruk is. Mindezeken felül, egyik legérdekesebb vállalásuk az az oral history dokumentumtár, amelyben a cseh LMBT közösség idősebb tagjainak életút-interjúit gyűjtik, így feltárva és láthatóvá téve a csehszlovákiai szocializmus LMBT életeinek sajátosságait és stratégiáit, személyes és kollektív szinten. Céljuk az LMBT közösség folyamatos történeti emlékezetének segítése. Az intézmény által szervezett programokról – előadások, vetítések, beszélgetések – a honlapon és a facebook oldalon lehet tájékozódni. Az archívum minden hétfőn 6-8-ig áll nyitva az érdeklődők előtt.

Tyršův sen : A Sokol vizuális reprezentációja queer szemmel

Az állandó kiállítás mellett – amely az LMBT közösség nemzetközi és cseh-specifikus történelmének meghatározó pontjait mutatja be, és az alapvető terminusokat tisztázza – 2017 februárjától április végéig időszakos tárlat is látható az archívumban Tyršův sen, azaz Tyrs álma címen, amely egy szervezet, a Sokol hivatalos vizuális reprezentációját veszi górcső alá. A kiállításért és az azt megalapozó kutatásért az SPQP állandó munkatársa, František Tymir felelt.

Fotók: az SPQP jóvoltából

A cseh közönségnek egyértelmű a Sokol relevanciája a nemzeti történelemben, a külföldi látogatók és olvasók nagyobb hányadának azonban valószínűleg tisztázásra szorul. A Sokol (Sólyom) nevű tornaszervezetet 1862-ben, az akkori Osztrák-Magyar Monarchia területéhez tartozó Prágában alapította Jindřich Fügner és Miroslav Tyrš. A csoport nyitva állt minden kor- és társadalmi osztály tagjai előtt, majd a századforduló környékén már a nők előtt is. Az „ép testben ép lélek” alapelvét követő szervezet eredetileg egy, a politikán felül álló kezdeményezésként indult, végül azonban meghatározó szerepet játszott a 19. században meginduló cseh nemzeti öndefiníciós törekvések alakulásában.

Az alapítást követő évtizdekben a fizikai, morális és intellektuális tréning fontosságát hirdető nacionalista mozgalom elképesztő népszerűségre tett szert a csehek körében, de más szláv és migrációs közösségekben is táptalajra talált. A Sokolról szóló cikkek, az alapelveket, törekvéseket és eredményeket részletező tanulmányok, a nyilvános előadások és a hatalmas tömegrendezvények (sletek) sokat tettek hozzá az alakuló diskurzushoz, majd a századfordulót követően a csoport vezetői politikai szerepet is vállaltak. Bár az évtizedek során többször változott a Sokol vezetősége, a tagság személyi összetétele és feltételrendszere, céljaik és politikai hovatartozásuk, valamint vizuális reprezentációjuk sokáig konzisztens maradt.

A Sokol esztétikáját nagyban befolyásolta az egyik alapítótag, Miroslav Tyrš munkássága. Tyrš a filozófia doktora volt, az 1860-as években művészettörténettel és a művészetfilozófiával foglalkozott. Első könyve a sokat sejtető Olimpiai ünnep címen jelent meg, amelyben az antik görög művészet és a sport kapcsolatáról értekezett. Ennek megfelelően – a korban egyébként is divatosnak számító neoklasszicista trendektől valószínűleg nem függetlenül – a Sokol ideáinak promotálásához a klasszikus görög testábrázolás vizuális hagyományát rendelte. Így a Sokol-tagok egyenruhás és sportöltözékes képei mellett nagy szerepet kapott a részben vagy egészben meztelen testek bemutatása is. Ezzel a törekvéssel egyrészt a klasszikus kultúrák nagyságát állították párhuzamba az alakuló cseh nemzeti identitással, amelyben a személyes test a nemzet testének metaforájává vált. Másrészt – bár a történeti és mitológiai témákat feldolgozó műveken láthatott a közönség meztelen fiúkat és férfiakat – Tyrš úttörőnek számított abban, hogy klasszicizáló formában ugyan, de a mainstream kommunikáció eszközévé tette a modern, a kortárs férfi meztelen testének esztétizálását.

A kurátor a történelmi kontextust, a politikai és a szervezeti változások aspektusát kiiktatva, kizárólag ezt a vizuális hagyományt állította a kiállítás fókuszába. A bemutatáshoz a képeslap műfaját választotta, amely a korszak egyik legnépszerűbb médiumának számított. A kiállítás mintegy 70 darab lapot sorakoztat fel, amelyek nagy része a szervezet fennállásának első 80 évéből, az 1860-1940 közötti időszakból származik. A képeslapok mindegyikén meztelen vagy félmeztelen férfiak szerepelnek, egyedül vagy csoportosan, testgyakorlás közben, vagy valamiféle nemzet-allegóriaként megjelenítve, fényképen vagy grafikán, vegyesen.

De miként jön mindehhez a LMBT emlékezet és a queer olvasat? A kiállítás nem azt állítja, hogy ezeket a képek szándékoltan homoerotikus tartalomként készültek. A kisportoltság népszerűsítése mellett a Sokol üzenetének például természetes része a homoszocialitás ábrázolása: a férfiak közti bizalom és barátság azon formái, amelyek szükségesek a nacionalizmus ideájához tartozó összetartozás, összetartás és bajtársiasság megjelenítéséhez. Abban a normatív társadalmi berendezkedésben, amelyet hagyományosan a heteroszexuális férfi-gondolkodás és férfi-tekintet határoz meg, a megjelenített testek valóban mint az egészséges nemzet erőtől duzzadó pillérei értelmeződnek.

A kiállítás ezeken a rétegeken túli jelentésekre mutat rá; mégpedig arra, hogy ugyanezek a testek a befogadás személyes szintjén vágytárgyakká válnak. Olyan, a társadalmi főáram diskurzusából kiszoruló nézőpontokkal bíró marginalizált csoportok tagjainak vágytárgyaivá, mint amilyenek a homoszexuális férfiak vagy akár a heteroszexuális nők. Ebből következően, egy olyan korszakban, amelyben igencsak korlátozott volt a meztelen férfitestek láthatósága a publikus térben, ezek a testek és az ábrázolt homoszociális viszonyok a homoszexuális egyének számára, illetve a korszakban jelenlévő homoszexuális szubkultúrákban minden bizonnyal homoerotikus tartalommal töltődtek fel. Így a Sokol vizuális reprezentációja a nemzeti öntudatra ébredés vizuális hagyományával párhuzamosan, a queer történelemnek is szerves részét képezi.

A hasonló jelenségeknek, származzanak azok az irodalom, a képzőművészet vagy akár politikai propaganda területéről, a megvizsgálása és feltárása nagyban hozzátartozik az LMBT személyek és közösségek történetének, a többségi társadalom és a homoszexuális kisebbség viszonyainak megismeréséhez és megértéséhez.

Amennyiben birtokukban van olyan dokumentum, tárgy vagy történet, amelyet szívesen megosztanának az archívummal és ezen keresztül a nyilvánossággal, úgy ne habozzanak, és keressék fel az archívumot a nyitvatartási időben, vagy írjanak nekik emailt a queerpamet@queerpamet.cz címre.

Exploring the myth of Cluj and other stories I.

This article was written as part of the East Art Mags residency programme, in partnership with Revista Arta Online.

And then, unexpectedly, the last evening at the Casa Boema restaurant brought together virtually everyone who has contributed to the city’s art rising to fame across Europe. Even speaking of a kind of world fame would not be an exaggeration, of course, depending on how we define the world, which is not so self-evident from an East Central European perspective. So, as I was saying, there we were, on Good Friday, before Easter, sitting around a table – the people in and around Plan-B Gallery, namely, Mihai Pop, the founder and engine of the gallery that has, over time, come to focus more on Berlin than on this town; Adrian Ghenie, the most famous Eastern European artist today, who lives and works in Berlin too, and whom we can certainly call a superstar, with his works going for stellar prices on the secondary and tertiary markets these days. Diana Marincu is also here, a young curator in charge, among other things, of Plan-B’s activities in Cluj that take place mainly in Domino, a project space on the ground floor of the Paintbrush Factory. And here is Corina Bucea, the head of Fabrica de Pensule (the Paintbrush Factory), who is quite busy at the moment exchanging SMS messages with a group of people stuck on the motorway somewhere in Italy, on their way to Venice – Corina is in charge of Romania’s participation in the Venice Biennial, and seems rather worried as the people on their way to Venice are likely to have to spend the night somewhere on the motorway, and so the project in Venice will start with a delay. And here is Ciprian Muresan, who is not world famous, ‘only’ highly renowned in the region, popular in Hungary too (click here for artPortal’s interview with him).

Company at Casa Boema: on the left Diana Marincu curator, in the back Mihai Pop artost, gallery owner.
Photo: artPortal

(without a space)

Obviously, it was not possible to meet everybody while in Cluj. Almost by total accident, I had the chance to speak briefly with one of the most promising new artists, Alex Mirutziu from Sibiu, but the few words we exchanged were not enough for me to really grasp the essence of his singularly professional videos and powerful performances. And unfortunately, I did not have the luck to meet him again. Meanwhile, there are other people sitting around this long table, maybe less legendary but still very spirited and influential actors of Cluj’s art scene: here is Flaviu Rogojan, a young artist and organiser, speaking in German and English with a German journalist who is here to explore the myth of Cluj for a German magazine. With two other artists, Flaviu operate AiciAcolo, an artis-run gallery without a permanent space. The project appropriates the spaces where it pops up placing a neon sign on the wall.

Alex Mirutziu: How soon gone is gone. 2016. Performance.
Wexford Arts Center Ireland. Foto: alexmirutziu.com

Sipping on a glass of Prosecco, Serban Savu is here, the artist who shares a studio with Muresan. While their artistic worlds are light-years apart (Savu’s is figural and Muresan’s is conceptual), the two artists are clearly close in life. And then, there is a young man, in tracksuit top, with a few beers already down him. It is Dan Beudean, in a heated discussion with a girl in glasses, with a huge pile of meat in front of them. The girl is designer Dana Stefanoiu, an active player in the city’s maker scene as well as in art for education. With many others, she participated in Pata-Cluj, a social-art project to support the 300 Roma families living in Patarét (Pata Rat), the city’s slum area – or let us be precise: the city’s landfill. The project focuses on integration or rather reintegration, as it was the city that evicted most of these families to the periphery of the city. When I arrived in Cluj, Dan Perjovschi was in Pata Rat, drawing on the walls of the shanties with kids and adults, while local representatives in the town hall were making fiery speeches in a debate on a housing project funded by the Norway Aid programme. The project would help the families move from shanties into real houses, with humane living conditions, which would be an immense improvement for the people of Patarét, living universes away from the Boema restaurant.

2011: a visitor at Ludwig Museum Budapest, with Ciprian Muresan’s work in her hand. Photo: Végel Dániel / Ludwig Museum Budapest

It is getting midnight. Easter Sunday is around the corner. All the people who are here came from the Sisters, where the guys from Germany had gone straight from the airport, and where a female DJ mixed the tracks. Mihai Pop, in a snow-white shirt, sat at the head of the table, with a journalist on either side, the German guy on his right, and on his left a French reporter. The magazine the bearded Frenchman works for pays him a field trip to an EU country every month to write about what he sees there. He is here now to explore the myth of Cluj, and with the German journalist they will leave here for Hungary the day after tomorrow. He asks me if I can give him contacts of people to talk to about the Central European University (CEU) demonstration, and to artists involved in opposition activism. But then our voices get lost in the noise of the restaurant.

(the people who got fed up)

“I think it is useful for people to be aware that they can never know for sure how they would respond to things that happen,” Ciprian Muresan observes in the interview with artPortal mentioned above, and his words have often come back to haunt me recently. I left Budapest just a few days ago, the morning after the mass demonstration with some 70,000 people marching, and right now, it feels good to be Hungarian here, as everybody knows about the rallies in the Hungarian capital and everybody wishes us success. And of course, I respond that a few months ago it was us who were watching the news reports of how tens or sometimes hundreds of thousands of people marched almost every night in cities across Romania to protest the manipulative practices of the government. The people who got finally fed up – and there was a lot of them all of a sudden. We knew how it felt to be fed up but we could not imagine that those numbers of people could ever march in Hungary. And while we had no idea what would have to happen in Budapest for tens of thousands of people to rally, Bukarest, Ias and Cluj seemed active cities, ready to respond, ready to organise themselves. And then, all of a sudden, it happened in Budapest too: the government’s attack on an international university was the last straw before people took to the streets chanting “we have had enough”.

Ciprian Muresan and Adrian Ghenie, Untitled (Ceausescu), 2008, installation- painting and video. Photo: Plan-B

On my first day in Cluj I find myself in a loft on the city’s main square, with a breath-taking view of the hill over the city. I am sitting here talking with art historian György Sebestyén Székely, head of Quadro Gallery, who has turned one of his rooms into a temporary museum. He collects banners, signs and other accessories used in the recent demonstrations, and also personal stories related to each object. “An object and a story that goes with it,” he says, adding that the real challenge is not so much to collect the accessories because everybody is happy to give them. The problem is of museological nature, namely: How can you collect the present? How can you archive and study what is happening right now. All the more so, because while the signs are funny, witty and inspiring – one of them was held up by the actors of the Cluj Romanian Theatre on the stage after the performance of One Flew Over the Cuckoo’s Nest and said “We die on the stage but resurrect in the street,” referring to the demonstration to be held at 10 o’clock that night –, feelings and opinions vary about all that happened.

Flaviu Rogojan: Raygun, 2017. Sourse of the picture: Zi-De-Zi.ro

In a night session, the governing party wanted the parliament to pass a new decree to water down the anti-corruption law by decriminalising minor corruption offences. While the Romanian anti-corruption authority, the DNA (Direcţia Naţională Anticorupţie) launches an investigation even if they find just a box of matches that an official may have received under doubtful circumstances, and many agree that the directorate’s operation should be made more realistic, the government’s move was still seen by people that the regime’s aim was just to legalize corruption. I could say I wish we, in Hungary, would have the same problem of how to judge the anti-corruption agency’s level of strictness, but I am not really in the mood these days to make jokes about the level of corruption in my country, and right now, we have no idea how such a directorate works in a democratic country. At the same time, we cannot say that the situation in Romania is ideal either. In a way, both countries are under the same Eastern curse, we take the same place in Transparency International’s corruption perceptions index. While DNA prosecutes corrupt politicians, it is also a tool for political manipulations. And the protest rallies were also not purely about democracy but about the democracy of the white Christian middle class – as an analyst points out, the marches can also be seen as the revolt of middle class professionals against an attempt to restore patronage democracy. In Budapest too, it was urban, middle class young people with western type democracy ideals that started the rallies. However, they did so in the name of liberal ideas, and the events were characterised by openness to and inclusiveness of other classes. It would be essential that people who are addressed only by the trash media, those who have no access to the urban middle class discourse, and who have no idea what the Central European University (CEU) is or what NGO’s do, should also be included. The media, communication channels, the accessibility and free distribution of sounds and images are essential for that level of organisation, but in Hungary, free media space has been narrowed down scarily, to three or four media and the communication bubbles of Facebook. At the moment, Hungary is 25 places behind Romania in the World Press Freedom Index of Reporters Without Borders: Romania is 46^th in the list and Hungary 71th, with Norway ranking at the top, and North Korea 180th.

(it’s about how you look at it)

Corina Bucea mentions the use of symbols, the national flag and the anthem as things she found somewhat strange to see in anti-corruption demonstrations. I explain to her that in Hungary, the national flag and the anthem are just being re-appropriated, and fortunately, the notion of what is national has also been re-appropriated from exclusive use by the extreme right and chauvinistic governing parties. Obviously, all these questions do not take away from the wit of the signs in György Sebestyén Székely’s collection, and it is also refreshing to see ones with international references, such as one that went viral on Facebook. It says “No More Victoria’s Secret”, however, it does not refer to the women’s lingerie brand but to the Victoria Palace in Bucharest, a modernist building that serves as the headquarters of the government.

Demonstration in Cluj, 11. February 2017. Photo: Facebook

As regard signs to be seen in public spaces, well, that is certainly a problem area. Here I mean town signs, which are still not bilingual at many places. In April, a group of citizens won a case against the city at fist instance for the city failing to comply with a 2002 local government decree, and although the Hungarian minority exceeds 20% of the population, the local government has not installed bilingual signs. The public space interventions of the Musai-Muszáj group keep calling the public’s attention to this fact. At first sight, one could say Musai-Muszáj and its founder István Szakáts are similar to the Hungarian Two-tailed Dog Party (Magyar Kétfarkú Kutya Párt – MKKP). But in fact, this comparison would miss the point. First of all, the MKKP is a party, and although it carries out ironical, or more precisely, refreshingly funny actions, it is in strong opposition to the government. Meanwhile, Szakáts does not oppose the ruling power (nor is the ruling power in Cluj like that in Hungary) but instead, he keeps putting the establishment to tests. Sometimes he cooperates with the administration, as the city’s leaders occasionally ask him for his opinion. Or rather, he takes a position where his voice gets heard. He refuses to be called an activist (the suffix “-ism” kills the word it is attached to,” he says), nor is he an artist (“art is a truth regime”, he says). Instead, he defines himself as an active citizen. A member of the Altart Foundation, he is among the organisers of the Pata-Cluj project mentioned above. He also participates in the citizens’ fight against appropriating green areas for construction, and he also partakes in provocations, such as the kidnapping of a Santa Clause statue from the city in 2015, and demanding a ransom: Santa Clause gift bags for charity. While even bilinguality is a problem, Musai-Muszáj fights for trilingual signs “Cluj-Kolozsvár-Clausenburg”, and places them here and there. On top of that, he hacked the city’s bus network putting up lenticular signs that said in Hungarian and Romanian: It’s about how you look at it.

Photo: Musai-Muszáj Facebook

It is, indeed. In Hungary, most people still associate Cluj with Gheorghe Funar, its long gone ultra-chauvinistic mayor. But in fact, by now, Funar is no more than laughing stock there. You cannot find even a trace of chauvinism in the discourse of the city’s progressive young and less young intellectuals. On the contrary: everybody around the table in the Boema told me a few sentences they knew in Hungarian, and I met a Romanian curator who is learning Hungarian because he has so many ties with Hungarians that he simply has to learn the language. Even if only on the level of slogans, Emil Boc, the city’s mayor likes to point out that Cluj is a multicultural city. All of a sudden, another country springs to my mind, Serbia, and the city of Novi Sad, “Újvidék” in Hungarian, or Neusatz in German, where in the last days of Milosevic’s rule it was strongly disadvised to speak in any language than Serbian, but by today, the city’s trilingual tradition has become a matter of pride there, with restaurant menus in Serbian, Hungarian and German, street names from the days of the Austro-Hungarian Monarchy coming to be used again, with signs with those old street names placed across the city. At the Újvidék (Hungarian) Theatre, full houses of Serbian speaking audience sit through the performances of Neoplanta, a play about the multi-ethnic city’s blood-soaked history. Is it because with the spectacular failure of the nationalist narratives appropriated by political chauvinism, local identities are becoming increasingly important? Maybe. Perhaps because erecting turul bird statues on the main squares of every Hungarian village has not improved anybody’s living conditions one atom. Nor did the fact that many years ago, garbage cans and benches were painted blue, yellow and red in Cluj. This city has a clearly international character, connected to Europe thanks to budget airlines. Of course, those airlines would not fly here if there were no demand. But there is…

2nd part is coming soon!

Translation by Zsolt Kozma

Kritika és digitális önvédelem. Kortárs feminizmus a cseh művészetben

A szöveget az East Art Mags projekt keretében, az Artalk.cz-vel együttműködésben publikáljuk.
Szerző: Anna Remesova, fordította: Hanzelík Gábor

„Világunk fordulat előtt áll. Olyan világ ez, amelyben hemzsegnek a technológia által közvetített dolgok, a mindennapi élet csupa absztrakció, virtualitás és komplexitás. A xenofeminizmus az ehhez a valósághoz idomított feminizmust képviseli: az újszerű furfangok, léptékek, és víziók feminizmusa ez. A jövőnk a tét, amelyben a genderegyenlőség és a feminista emancipáció megvalósulása hozzájárul az ember szükségleteire épülő univerzalista politikához, fajtól, személyes képességektől, gazdasági és földrajzi elhelyezkedéstől függetlenül.”[1]

Forrás: Anarchotranshuman.org

Ezekkel a szavakkal kezdődik a magát Laboria Cuboniksnak nevező csoport által írt, most két éves Xenofeminista kiáltvány. A feminizmus cseh művészetben elfoglalt helyéről szóló, itt következő elmélkedést ez a XXI. századi feminizmus elméleti és filozófiai hátterére rezonáló szöveg nyitja.

Az utóbbi időben megmutatkozott, hogy a feminista pozíciókból kiinduló kritika meglepő módon még 2017-ben is a társadalom neuralgikus pontjának számít, és maga a feminizmus fogalom is szokatlan indulatokat hív elő. A feminista akciókkal, kampányokkal, előadásokkal párhuzamosan emelkedik a védősánc, ami néhány esetben dühödt sovinizmusba, más esetekben a feminizmust fölöslegesen problémázó mozgalomként elutasító reakciókba torkollik. Mégis, mi minden történt az utóbbi időben?

Az UMPRUM-on (Cseh Művészeti, Építészeti és Design Főiskola – a szerk.) Anežka Bartlová szervezésében ősz óta zajlik egy nyilvános előadássorozat Feminizmus és/a művészet/ben címmel. Ennek keretein belül olyan előadók váltották egymást, mint például Libora Oates-Indruchová, Petra Hlaváčková, Martina Pachmanová teoretikusok és Isabella Grosseová művész. A tranzit.cz szervezet Tereza Stejskalovának köszönhetően elkezdett foglalkozni a kérdéssel: miként kellene kinéznie egy olyan intézménynek, amely a programjában és működésében a feminista kritikát és elméletet hangsúlyozza. Az eredmény több vita és szeminárium volt, amelyeken külföldi vendégekkel közösen olvasnak szövegeket, és egy olyan „használati útmutatón” gondolkodnak, mely egyfajta irányelvként szolgálna az intézményeknek, hogy mi módon kerüljék el a genderalapú diszkriminációt és marginalizációt.

A művészeti felsőoktatási intézményekben felkavarta az állóvizet, amikor a Čtvrtá vlna (Negyedik hullám) aktivistái a Facebook-oldalukon egy videót tettek közzé, amelyben anonim kommentárok hangzanak el művészetet és filmművészetet tanuló diáklányoktól az iskolai szexizmussal kapcsolatos saját tapasztalataikról.

A Čtvrtá vlna csoport. Forrás: Hospodářské Noviny, fotó: Matěj Stránský

Ha az egyes akciókat kicsit távolabbról szemléljük, azonnal feltűnik a cseh feminizmus néhány jellegzetessége. A feminitás, szexizmus és genderegyenlőtlenség témájával elméletben főleg nők foglalkoznak. Ez gyakran vezet tisztán női csoportosulások és kiállítások kialakulásához – néhány évvel ezelőtt ilyen kiállításokkal volt tele a padlás. A prágai NTK galériában 2012-ben női festők műveit bemutató kiállítás (Kortárs cseh festészet), aztán Brnóban két évvel később a Grey Gold, Cseh és szlovák 65+-os női művészek (Brno, Dům umění), és a Néha szoknyában: A 90-es évek művészete (Moravská Galerie v Brně) című kiállítások voltak láthatók.

Ezek az események, ahogy a velük együtt óvatosan felfutó feminista teória is a cseh feminista művészettörténet hiányosságaihoz kötődtek. Ez azt jelenti, hogy mindenekelőtt a történeti kánon megváltoztatásán dolgoznak, először is női nevekkel egészíti ki azt. Ez némileg a feminizmus korai hullámára emlékeztet, amikor a küzdelem a nők szavazati jogaiért és a nemek társadalmi egyenlőségéért folyt. Ma viszont jó pár évvel odébb vagyunk, és úgy tűnik, hogy a kánont – legyen bár a „nagy fehér férfiak kánonja”, vagy a „Nyugat kánonja” – nem elég utolérni. Az is látszik, hogy az egyenlőség a munkaerőpiacon egy nemet sem szabadít fel vagy emancipál, és ezért inkább magát az egyenlőtlenségeket támogató és megszilárdító gazdasági és politikai rendszert kell alávetni komplex kritikának és elemzésnek.

Grey Gold. Cseh és szlovák nőművészek 65+ / Dům umění města Brna, Brno, 2014. Fotó: Artalk.cz

Abban a pillanatban, amint a művészettörténet apolitikussága sántítani kezd, és a feminizmust mint a feminitás intim élvezetét értelmezik, azonnal színre lép a kortárs művésznők aktivizmusa. Ez azonban már nem annyira a művészet, mint a mediális kommunikáció, és a strukturális változás szintjén zajlik. Mint például a Čtvrtá vlna rövid népszerűsítő videói vagy a tranzit.cz által készített, kulturális intézményeknek szánt feminista útmutató.

Napjaink politikai aktivizmusából – amelyben részt vesznek művészek és művészhallgatók is –, mindenekelőtt az látszik, hogy feminizmusból ma sokféle van, és hogy ezek bizonyos mértékben kötődnek az egyenlőtlenség általános elemzéséhez, legyen szó akár rasszról, nemről, vallásról vagy gazdasági tőkéről. A XXI. századi feminizmus pozitív fejleménye a szexista morál és a diszkrimináció hátterével foglalkozó kritikai-politikai terület. Talán pont ezért van az, hogy a Čtvrtá vlna videói olyan erős mediális reakciókat váltanak ki. És addig, amíg a művészet az újfajta feminizmussal még csak ismerkedik, a régi típusú sovinizmus az egészségesnél nagyobb teret kap. A maszkulin hozzáállás – legyen bár szándékolatlan vagy kritikus – a genderdominancia gazdasági hátteréhez a másik oldalról közelít. Az objektifikációk és a branding – azaz a saját márka bizonyosfokú kiépítésének – világát ezek a művészek nem elemzik, inkább exponálják. Kicsit szerencsétlenül kapcsolódott ebbe a művészvitába a Black Hole Generation művészeti csoport kiáltványa, (a BHG tagjai: (David Krňanský, Martin Lukáč, Julius Reichel & Štěpán Marko, Honza Matoušek – a szerk.), amely még ugyan arrogáns, színtér-fölötti perspektívát képviselt, ám a Nevan Contempo galériában megszemlélhető katalógusban ezen kiáltvány egyes pontjai inkább a kortárs művészeti világ állapota körüli tanácstalanság cinikus vallomásaivá váltak. Az egyébként véletlenszerű kiállításuk soviniszta interpretációit segítette egy művészetteoretikus túlnyomóan ironizáló bevezető szövege is, valamint a katalógus női modelleket szerepeltető lapjai. A macsóság ezekben csak mintegy akaratlanul, reflektálatlanul jelent meg.

A Black Hole Generation (BHG) katalógusa. Nevan Contempo galéria, 2017.

Más síkon folyt aztán a vita az idei Jindřich Chalupecký-díj egyik jelöltje (a későbbi díjazott) körül. Matyáš Chochola a maszkulin energiát legelőször a széthulló nightclubra emlékeztető sötét hangulatú installációjában, később az ünnepi ceremónián való fellépésével és a különféle beszélgetésekben exponálta, ahol mindvégig szándékosan provokált, és elviselhetetlen sovinisztaként viselkedett. Chochola szándékosan épít imidzset, saját márkát, ami nem azért ugrasztja elő a kritikusokat, mert előtérbe állítja a macsó viselkedést, hanem mert a kiállásában és a művészetében meglepően kritikátlan és mentes minden szubverziótól. Érdekes ezt összehasonlítani a Mary Ann Doan szövegeiben szereplő női álarcosbál-elmélettel, ami a női egzaltáltságot egyfajta stratégiának látja, aminek segítségével a nő megszökhet az objektifikáció elől, és ehelyett saját maga ajánlhatja fel, az álarcát, az affektált külső látszatot.[2] Chochola viszont nem keresi a saját soviniszta maszkjának értelmét, inkább úgy építgeti, mint egy propagálható és piacra bocsátható márkát. Talán így keres utat, miként szabadíthatná fel a mindenkiben benne rejlő primitív ént. Ez azonban az éremnek csak az egyik oldala. A másik – a saját identitás és a politikai és gazdasági hatalom összekapcsolása – ugyanúgy rejtve marad, mint a liberális feminizmusban, vagy épp az identitás-feminizmusban.

Matyáš Chochola performansza. Forrás: Artalk.cz

Egy dolog azonban Chocholának összejött: rombolja az értelmetlen férfi és női dichotómiákat, ahol az előbbit az értelem, az utóbbit pedig a test reprezentálja. A performanszaiban saját magát és a testét helyezi előtérbe, és arra támaszkodik, hogy a művészetben a testiség úgy jelenik meg, mint tisztán női téma. A 90-es évek feminista művészetének értelmezése máig megmarad a művészettörténeti összefoglalókban. Az új feminizmus azonban gyakran nem tart igényt arra, hogy ehhez a dichotómiához visszatérjen. A test kérdését lecserélte a politikuméra, ennek keretein belül keresik a lehetőségeket, hogy hogyan szálljunk szembe a mindkét nem életét befolyásoló társadalmi sztereotípiákkal és a rendszer nyomásával. Ezzel összefügg a feminizmus által felkínált stratégia is. Leginkább az, hogy a kölcsönösségre helyezzék a hangsúlyt, és hogy a csoportidentitást helyezzék előtérbe az autonóm szubjektum helyett. A legismertebb jelenlegi példa a Guerilla Girls lehetne, de valami hasonlóra törekszik a Čtvrtá vlna, vagy a Laboria Cuboniks társulat is. A feminizmus egy másik stratégiája a női mint a másfajta megtapasztalása, és ennek átalakítása a marginalizált témákra fordított figyelemmé.

Matyáš Chochola: Astral Dust Astral. Performansz, 2015. Fotó: matyaschochola.cz

Az anonimitás nem csak a könnyű manipuláció és kommodifikáió elkerülésének eszköze, hanem a megszámlálhatatlanságával és változásokra és kiegészítésekre való nyitottságával jeleskedik a kisebbségjellemzésben is. Az ilyen értelemben nyitott modell lehetővé teszi, hogy figyelmet szenteljünk annak, hogy mi az, ami az egyes szubjektumok között van, mi jelöli ki, és mi kontextualizálja az identitásukat. Az olyan társulatoknak, mint a Guerilla Girls, vagy a Laboria Cuboniks még sikerül világosan megfogalmazniuk a kritikájuk témáját – legyen az bár az intézményesített diszkrimináció, vagy a technológiai fejlődés. Az anonimitáson kívül az új feminista mozgalmak racionalizálják a dominancia kultúráját is – a saját kritikai-teoretikus eszközeik értelmében. Ami egyelőre hiányzik a cseh művészeti porondról, az pont egy erős feminista elméleti és filozófikus hang, ami hatásosan tudna ellenállni a nagy fehér zsenik történeti kánonának. Ez sajnos jelentős mértékben folytatódik napjaink filozófiai koncepcióiban is, mint a spekulatív realizmus, a tárgyorientációjú ontológia, a cselekvő hálózat elmélet, stb., amelyeknek fehér férfi szerzői ezzel szilárdítják meg saját kulturális és intellektuális homogenitásukat.[3]

Čtvrtá vlna: Szexizmus a cseh művészeti iskolákban. Video, 1’32. Forrás: Youtube

Hogy merre fejlődik tovább a cseh feminizmus, az majd csak most derül ki. Viszont az már látszik, hogy a kulturális intézmények és a kurátorok a jövőben nem hagyhatják figyelmen kívül tevékenységükben a feminizmust. Ez ugyanúgy érinti a múzeumi gyakorlatot és a gyűjteményépítés metódusait, mint a társadalmi és történelmi témák reprezentációját. A sokáig elfeledett, és máig megmosolygott feminista diskurzus így nemsokára talán elismerést vívhat ki. Nem csak a posztmodernizmus, antikolonializmus, antirasszizmus és a jelenlegi politikai és gazdasági rendszer progresszív analízisének maradványait magába olvasztó kritika, de az eddig marginalizált témákra való figyelemfelhívás jelentős eszközévé is válhat. Ehhez azonban nélkülözhetetlen, hogy a kortárs feminizmus ne maradjon meg a szociális és politikai egyenlőtlenség téziseinek hosszadalmas kinyilatkoztatásánál, hanem maga építse saját, politikumot képviselő teóriáját.

Miként a Cuboniks írja: „(A Xenofeminizmus) szilárdan szintetikus, nem elégszik meg a puszta analízissel. Az XF a leírás és preskripció közötti konstruktív ingadozást képviseli, mikor arra törekszik, hogy a gendert, a szexualitást és a hatalom aránytalanságait illetően mozgósítsa a kortárs technológiák rekurzív potenciálját. (…) A Xenofeminizmus több, mint puszta digitális önvédelem és a patriarchális hálóktól való megszabadulás. A pozitív szabadság gyakorlatát akarjuk ápolni – egy valamiért való szabadságét a valamitől való megszabadulás helyett. Ösztönözzük a feministákat, hogy vértezzék fel magukat ismeretekkel, ami lehetővé teszi a létező technológiák használatát, és a közös érdekek szolgálatába állítható új kognitív és materiális eszközök létrehozását. „[4]

[1] Laboria Cuboniks, Xenofeminism: A Politics for Alienation, bod 0x00. Forrás: laboriacuboniks.net

[2] Mary Ann Doane, Film and the Masquerade: Theorising the Female Spectator. In: Screen, 1982, Vol. 23, 3-4, 74-88.

[3] Erre a tényre utal Tereza Stejskalová az Objekt c. antológiáról írt recenziójában. „Az eredeti cseh szerzőktől és szerzőnőktől származó szövegek megmentik a kiadvány gender kiegyensúlyozatlanságát – a külföldi teoretikusok ugyanis mind férfiak. Nem biztos, hogy ez a szerkesztő hibája, lehet, hogy ezen fehér férfiak által képvsielt gondolati irányzat régóta kritizált gender- és kultúrhomogenitása miatt.” Tereza Stejskalová, Václav Jánoščík (ed.). Objekt. In: Sešit pro umění, teorii a příbuzné zóny, 21/2016, 132.

[4] [4] Laboria Cuboniks, Xenofeminism: A Politics for Alienation, bod 0x07. Forrás: laboriacuboniks.net

East Art Mags: nemzetközi együttműködésben vesz részt az artPortal

Az East Art Mags nevű kezdeményezés összesen öt országot és négy lapot érint. A résztvevők az Artalk (CZ/SK), a SZUM (PL), a Revista Arta Online (RO) és az artPortal.

A projekt hosszabb távú célja egy közös platform létrehozása, tartalomcsere, tartalom-előállítás a közép- és kelet európai kortárs művészet területéről, a nemzetközi színtérhez is szólóan, a résztvevők nyelvén, illetve angolul. Ennek alapját egy idén tavasszal elinduló rezidencia-program jelenti: minden országból műkritikusok, újságírók utaznak a többi résztvevő országba, átlagosan kéthetes tartózkodásra. A programban öt plusz egy város szerepel: Budapest, Bukarest, Pozsony, Prága, Varsó, illetve a magyarországi rezidensek esetében még Kolozsvár is.

TV For Dummies. Performansz, Iasi Nemzeti Színház, 2011. Rendezte: Ioana Paun

A projekt két forrásból kap támogatást: a program tavaly év végén már elkezdett, Romániát érintő részét a román nemzeti kulturális alap, az AFCN támogatja, a visegrádi országokat érintő részét pedig a Visegrádi Alap. A projekt partnere a bukaresti Balassi Intézet és a Budapesti Román Kulturális Intézet is.

Az East Art Mags projekt keretében 2017 folyamán több cikket is publikálni fogunk, zömmel a résztvevők írásait – ezek a partnerek weboldalain, illetve egy, a későbbiekben elinduló gyűjtőoldalon (eastartmags.eu) is megjelennek majd.

Budapestre márciusban érkezik az első rezidens, a Bukarestben, illetve Londonban élő és dolgozó Ioana Paun. A fiatal művészeti szakember elsősorban a kortárs művészet performatív oldalával, a színházzal érintkező praxisokkal foglalkozik, és saját munkáiról a tervek szerint egy prezentációt is tart majd a budapesti színtér szereplőinek.

hírlevél