Daniela Comani: Az én naplóm – a ti híreitek
OSA, Centrális Galéria, november 27-ig
Az ’56-os forradalom 60. évfordulójára a budapesti Goethe Intézet és a Blinken OSA Archívum egy szokatlan, újszerű nézőpontú kiállítást mutat be, az Én naplóm – a ti híreitek címmel. A kiállítás központi munkája Daniela Comani, olasz származású, Berlinben élő képzőművész hatalmas – 4 x 6 m-es – printje, az Én voltam. Napló 1900-1999, mely fiktív naplóbejegyzéseken keresztül ad hírt a 20. század legfontosabb történéseiről, az évszámok sorrendje, azaz a hagyományos időrend helyett csupán a hónap/nap kronológiát használva. Ez egészül ki az OSA gyűjteményének archív anyagaival, melyek más országoknak az 56-os forradalommal kapcsolatos állásfoglalásait, szolidaritási akcióit mutatják be.
Kiállítási enteriőr – részlet. Fotó: Kerekes Zoltán, Goethe Intézet Budapest / Blinken OSA Archívum
Mielőtt rátérnénk Comani installációjára, érdemes megemlíteni a nálunk viszonylag ismeretlen művész korábbi munkáit is. A Daniela Comani’s top 100 films és a New publications edited by Daniela Comani is ugyanarra az egyszerű, ironikus, ám kissé geg-jellegű gesztusra épít: míg az előbbiben ismert filmcímekben cseréli fel a gender szerepeket, az utóbbi sorozatban irodalmi klasszikusokkal teszi ugyanezt, a filmplakátot illetve a könyvborítót átalakítva. Így lesz az óriás majomból Queen Kong, Hitchcock klasszikusából az Asszony aki túl sokat tudott vagy Flaubert regényének főszereplője Monsieur Bovary.
A „Daniela Comani’s Top 100 Films” sorozat részletet, 2012-13, installáció. Fotó: danielacomani.net
Másik fontos munkája a Eine Glückliche Ehe (Vidám házasság) című „unheimlich” fotósorozat, amely első látásra egy házaspár hétköznapjaiba enged bepillantást. Kiderül azonban, hogy a furcsaság oka az, hogy a sorozatban Comani alakítja a férfi és a női szerepet egyaránt, saját nemi identitásának spektrumát vizsgálva. Ez a fajta szubverzívnek is nevezhető gesztus közelebb vihet minket a kiállításon is látható munkához, amelyben a művész hasonló módon önmagát állítja a középpontba, és hoz létre egy rendhagyó – ez esetben – történelemábrázolást.
Eine Glückliche Ehe (részletek), fotók, 2003-2005. Forrás: danielacomani.net
A nagyméretű print-alapú munka, mely a kiállítótér központi részén helyezkedik el, nem könnyen dekódolható: az írógép betűire emlékeztető tipográfiát használva hosszú sorokban jelennek meg a fiktív naplóbejegyzések, január 1-től december 31-ig. Noha a konkrét események a megoldókulcsban található évszámok segítségével felfejthetők, mégis inkább egyfajta óriás rejtvényben találjuk magunkat, ahol jó újra meg újra elveszni a részletekben, és amelyben a számos ismert és könnyen azonosítható esemény mellett bőven akadnak elsőre nem egyértelműen kitalálható történések is.
A művész a sűrítés stratégiáját használva jeleníti meg 365 napban a 20. század főbb történéseit, utalva azok lehetséges egymáshoz való kapcsolódásaira, visszatérő elemeire és a jelenre való hatásukra is. A napló műfajából fakadó, egyes szám első személyben való elbeszélési mód teszi a nagyméretű munkát még szokatlanabbá. Ahogy arra a cím is utal, a napló fiktív szerzője nem csak mindenhol jelen van, egyfajta örök életű időutazóként, hanem sokszor „alakítója” is a történéseknek – Comani ilyen módon teszi személyessé és hozza közelebb a nézőhöz az eseményeket. Ezáltal próbálja megtörni azt a fajta narratívát, mely inkább biztonságos távolságot teremt a történelemmel, illetve pusztán annak hősies pillanataival enged azonosulni. Sőt: itt a „nagy események” az elbeszélés intimitása folytán sokszor irreálisnak, fiktívnek hatnak, ami zavart kelt a nézőben. Fontossá válik az is, hogy mindezt a hatást képek használata nélkül éri el a művész és mégis, a szövegalapú munka sok esetben elő tudja hívni azokat az ikonikus képeket, amelyeket az egyes eseményekhez kötünk.
Kiállítási enteriőr – részlet. A szerző fotója
A szerző tehát „egyik napról a másikra” lehet passzív szemtanú, elkövető, a történések aktív főszereplője vagy éppen áldozat, ilyesformán: január 30. Újdelhi. Meggyilkoltam Mahatma Gandhit., Február 11. Cape Town. 27 évnyi börtön után szabadon bocsátottak., Május 17. Egyesült Államok. Kinyilvánítom hogy az állami iskolák faji szegregációja alkotmány ellenes., Augusztus 6. A japán Hirosima városára ledobom az első atombombát., November 9. Késő éjszaka megnyitom az NDK Nyugat-Berlinbe vezető határait. Ilyen módon kap helyet a magyar forradalomra való utalás is, egy külső, megfigyelő nézőpontból: Október 23. Magyarország. A demokráciáért és a szabadságért tartott tömegtüntetést követően széleskörű fegyveres ellenállás bontakozik ki a kormányzati rendszer ellen. A nagy, világtörténelmi események mellett többek közt kultúra, tudomány-és sporttörténeti pillanatokkal is kiegészül az „év”, ami egyfajta kiegyensúlyozó szereppel bír. Ilyen Virgina Woolf Orlando című regényének megjelenése vagy Valentyina Tyereskova, az első női űrhajós utazása.
A logika szabályait felrúgva keverednek tehát egymással a szerepek és pozíciók, s kétségkívül az elkövetők oldaláról történt kijelentések tűnnek a legszokatlanabbnak és provokatívabbnak. Ez a nézőpont, noha egyre gyakoribb a kortárs művészeti alkotásokban, még mindig kisebbségben van az empátián alapuló, az áldozattal való azonosuláshoz képest.
Kiállítási enteriőr. A szerző fotója
Miközben önkéntelenül is saját tudásunk és történelmi műveltségünk tesztelése indul el bennünk, ezt a játékos olvasatot folyamatosan megtörik a gyakran húsbavágó, egyes szám első személyű kijelentések (május 9. Stuttgart-Stammheim. A cellámban felakasztva találnak rám vagy november 20. Meghaltam. Ezzel véget ér a 40 évig tartó spanyolországi diktatúra) Kérdés azonban, hogy az E/1 használatával menyire kerülünk valóban közelebb az adott történéshez, eseményhez? Noha izgalmas kontrasztot ad az elbeszélői hang által létrejövő személyesség és közben a stílus hideg tárgyilagossága, mégis megmarad egyfajta távolság a befogadó és a munka között, amire csak ráerősít a sűrítés következtében létrejövő hatalmas információ mennyiség és a lista-jelleg.
Kiállítási enteriőr. A szerző fotója
Kissé más fénytörésbe kerül mindez akkor, ha Comani installációjának egyéb megjelenési módjait és ezek változatait is megnézzük. Az 54. Velencei Biennálén, San Marino pavilonjának műveként, az OSA-ban is látható print köztéri plakát formájában jelent meg, spontán módon belefuthatott a látogató, és az utcán bogarászhatta ki a bejegyzéseket. Talán a legizgalmasabb megoldás a munka alrészeként értelmezhető It was me – Around Alexanderplatz in 32 days 1805-2007, mely során a berlini Alexanderplatz metróállomáson helyezett el a művész a tér történetére reflektáló 32 óriásplakátot, amelyeket a metróra várakozó tömeg olvashatott.
A munka köztérben való elhelyezése hangsúlyosabbá teszi az alkotás reflektáltságát és a környezethez való viszonyát, emellett jobb befogadási helyzetnek tűnik, mint a galéria tér. A projekthez kapcsolódva megjelent még egy hanganyag és egy könyv formátumú napló is, ez utóbbi a budapesti kiállításon is olvasható. Noha a könyv verzióból elvész a nagy print immerzív jellege, mégis jó kézbe venni és mint egy igazi naplót, kényelmesen végiglapozni, nem bajlódva a méretekkel, mennyiséggel. Daniela Comani munkájának előnyére válik az előbb említett mediális sokféleség ahogy az is, hogy viszonylag sok kiállítási helyzetbe lehet adoptálni a munkát, mely a befogadással járó nehézségek ellenére a Centrális Galériában is jól működik.
Kiállítási enteriőr. A szerző fotója
A szövegalapú installáció – mely a magyar változaton kívül megjelenik angol és német verzióban is – jól kiegészül az OSA archív kép és dokumentum anyagából rendezett történeti kiállítással, mely izgalmas módon installálva veszi sorra Anglia, USA, Franciaország stb. reakcióit az 56-os forradalomra. Különösen hatásosak az óriásplakát méretűre felnagyított október 23-i újságcímlapok. Ez a fajta külső tekintet számos nem ismert vagy elfeledett szolidaritási akciót, emberi kiállást elevenít fel – hasonlóan a tranzit.hu nyáron bemutatott kiállításához és most zajló beszélgetés sorozatához (A szolidaritás ma) –, és helyezi tágabb kontextusba a Magyarországon történteket.
A cikk nyitóképe: Daniela Comani : It was me. Forrás: cjamesgallery.com
