Sosem sikerült legyőzni
viszolygásomat a Szájjal és Aggyal Festők Világszövetségének (SZAF) ízléstelen
neve miatt. Tudom, tudom, hogy a SZAF a festészeti boom után pályára lépő
fiatal művészek anti-klasszikus művészaktívája, hogy nevével nem a szájjal és
lábbal tevékenykedő fogyatékosoknak üzen hadat, hanem az öncélú esztétikumba
belecsavarodott festőévfolyamoknak – de azért mégis!
Az igazi provokátorok nem tahósággal korteskednek. A
névválasztáson túl a SZAF sikeresen tevékenykedik, tagjai rendre felborzolják a
hazai kortárs művészeti színtér állóvizét. A Budapest Galéria Kiállítóházának
kérésére a SZAF összehívott pár kortárs művészt (neveiket csak egy sarokba
támasztott dobozban olvashatjuk), hogy hozzanak létre egy közös installáció-együttest.
Ne múzeumi produkcióra számítsunk, inkább talált – és újra elvesztett –
tárgyakra. Enyhén másnapos dadaizmusra. Az első teremben egy falirat olvasható
a falon, a SZAF két fő tagjának szerelmes vallomása: Miki, egy nyíllal átlőtt
agy, Judit. A graffiti mellett egy kitömött bagoly ül a kempingszék támláján,
karmai között a bűnjel, a festékspray. A falon ernyőként lefordított zománc
falikút, alatta egy felfelé néző, kézszárító automata, rajta Duchamp piszoárról
ismert aláírása: R. Mutt. A következő helyiségben egy színes diszkógömb
árasztja pszichedelikus sugarait az ezüstös levelű műfenyőre, majd a
mezőgazdasági szekció következik, építési hulladékkal körülbástyázott kiszáradt
bokor képében, amit száraz kiflikből és fél szezámmagos zsemlékből készített
galócák tesznek teljessé. Az utolsó teremben egy pinceszagú nappalit rendeztek
be a művészek, kopott székek, öreg kanapé, a sarokban mindenféle kellékek a
rezsótól a szakadt teniszütőig, középen pedig egy televízió, amin Szentjóby
olvas fel Hamvas Bélából. A műegyüttesnek nincs se eleje, se vége, bár a
bejárati ajtóval szemközt áll még egy műkoporsó, amit nagyvállalatok logói
borítanak el és humorosan gyalázkodó selyemszalagok. Mintha egy dadaista parti
másnapi romjai között járnánk. És tényleg: a mellékelt szöveg alapján úgy
tűnik, a SZAF egy immediatista potlach-ot rendezett, vagyis egy olyan művészeti
házibulit, amire a meghívott vendégek művekkel (vagy étellel) érkeztek. A
potlach eredetileg egy ajándékozással fűszerezett észak-amerikai indián vacsorarítus
volt, amiből az anarchista Hakim Bey faragott művészszeánszot. A kiállítás
elején ott is olvasható az immediatista potlach szabálykönyve, hogy kinek
miféle ajándékot kell magával hoznia a passzív fogyasztás elkerülése végett. De
mi legyen azokkal, akik lemaradtak a házibuliról? Hakim Bey szerint az
immediatista mozgalom közös akcióiból a kívülállók, az „elidegenedés ügynökei”
semmit sem értenek, hiszen az összejövetel a szemükben nem bír üzleti
potenciállal. A konzumügynök szerepbe kényszerített kritikus nem is találta
helyét a parti romjai között, előadás nélkül nem sokat érnek a díszletek.
Legalább áram lenne vezetve a piszoárként üzembe helyezett kézszárítóba – az
ütős lenne, pláne a férfilátogatók számára! Így csak: tájkép vacsoracsata után.