A képzőművészek néha sajtómunkások szeretnének lenni. Vagy dokumentumfilmesek. Esetleg antropológusok.
Bár egyik szakmát se tanulják ki, végighajtanak egy-egy tudományközötti projektet, bízva saját kreativitásukban és a vizuális logika megvilágosító erejében, majd az ilyesféle témákra mindig kapható kurátoroknak köszönhetően az anyagot be is ömlesztik egy galéria fehér terébe. Ahol általában nem működik a dolog. Az ilyen nagy horderejű vállalkozások a frissnek ható tudományos blöfföket szajkózzák, csekélyke hozzáadott értékkel. Hiába, a tényfeltárás az újságpapíron mutat jól, a szociológia a tanulmánykötetben, a dokumentumfilm pedig a fesztiválmozik vetítőjében. Persze akad kivétel, például László Gergely kollektív emberről szőtt kiállítása az Ernst Múzeumban. Nem meglepő, hogy a fiatal alkotó a képzőművészeten kívülről érkezett a pesti szcénába. (Mellesleg az egyre népszerűbb Tehnica Schweiz alkotópáros tagjaként nemrég nyerte meg az AVIVA közönségdíját.)
László Gergely nem szociológiai olvasókönyvekből táplálkozik, hanem családi szálakon futtatott végig egy izgalmas projektet. Van ebben minden: dokumentumfilm, fotóarchívum, kulturális antropológia, társadalomtudomány, emlékezet kutatás, oral history, válságriport, színházi előadás ésatöbbi. A keretet a Jad Hanna kibuc története adja, amit 1950-ben alapított pár Magyarországról kivándorolt fiatal Holokauszt-túlélő. A mai ciszjordániai–palesztin határ mellett fekvő telep a legismertebb kommunista kibuc volt egykor Izraelben. Lakói egy kietlen répaföld és egy távírópózna körül teremtették meg saját kollektivista paradicsomukat.
A közös tulajdon és a közös felelősségvállalás alapján egy virágzó pusztai miniközösség alakult ki, ahol a szovjet kolhozokkal szemben tényleg megvalósult a „kollektív ember” ideálja. A kiállításon felsorakoztatott dokumentumokból kiderül, hogy ez nem csak vágy volt, hanem a történelem egy adott pontján megvalósítható pillanatnyi állapot, amit aztán gyorsan elsodort az idő és a geopolitika. A Szovjetunió a hatvanas években már az arabokat támogatta, nem Izraelt, a kibuclakóknak így le kellett számolniuk a Vörös Hadsereg iránt táplált hálájukkal. Ugyanígy meg kellett küzdeniük a kapitalizmussal: az állam pénzügyileg támogatta a kibucot, de a rossz befektetések miatt a nyolcvanas évek végén csődbe mentek. Azóta volt privatizáció, jöttek a külföldi vendégmunkások és felhúzták a magántulajdont jelölő kerítéseket is a hajdan volt közös földeken. És akkor még nem beszéltünk a kiárusított telkekre beköltöző nacionalista telepesekről.
László Gergely dokumentálta a közelmúltbeli változásokat: a drótkerítésről beszélő fiatalokat és a régi emlékeket felidéző öregeket, a thaiföldi vendégmunkásokat és a darfuri menekülteket, akik a vállalati avokádó ültetvényeken dolgoznak. Látjuk az engedelmesen táncoló munkagépeket, a gazzal felvert kosárpályát, a régi közösségi barakk elbontását és a csinos új házak portáját. László Gergely egy hangjátékot is készített a kollektív emberről a zsidó farsangi szkeccsek mintájára. A rövid párbeszédes darab szomorú és tanulságos parabola a közösségi kísérletről, ami akár néhány szem zsebpénzként kiutalt krumplin is elbukhat. A hangjátékhoz tartoznak díszletek és jelmezek is, a távírópóznától, a vörös csillagos emlékművön át, a nyitott barakkokig. A kiállítás ezzel a színházi betéttel lép túl a puszta tudományon, átélhető szimbólumokat és elbeszélést társítva a dokumentumokhoz.
Ernst Múzeum
2010. november 6. – 2010. december 31.