A Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolába 1964-69-ig jár
Katona Zsuzsa, én 62-ig jártam. A Képzőművészeti Főiskolára 69-74-ig jár
Katona, én 67-ben fejeztem be. Kergetjük egymást téren és időn át.

Az én időmben még nem sok nő járt a szobrász szakra:
Szöllőssy, Csikai, utánam egyre többen. Úgy hallom, manapság olyan osztály is
van, melyben csak nők vannak. Miért beszélek erről? Mindenki le akart beszélni
engem a szobrászatról, azzal az érvvel, hogy kicsi vagyok és vékony, nem fogom
bírni a nehéz fizikai munkát. Már a gimiben Somogyi, későbbi mesterem, azt kérdezte,
tud maga vasat hajlítani? Nem, de meg fogom tanulni – válaszoltam. Zsuzsát
ugyanígy próbálják lebeszélni a szobrászatról, és neki nehezebb a dolga, mert
még maga sem tudja, hogy író vagy sebészorvos akar-e lenni. A gimnáziumban ott
van Matzon, Konyorcsik, Laluja, a főiskolán Somogyi, közös mesterünk. Néha
mondanak olyat is Zsuzsának, hogy megfogta az isten lábát, de inkább tanítani
küldik, mint Pátzay. Abban az időben mindenki tanári diplomát kap, művészi
diploma nincs.

Katona Zsuzsa fél, hogy a sok vázkészítés, agyagozás,
gipszelés, bronzöntés közben elvész a művészet, hogy ő nem lesz Michelangelo,
aki egész nap követ farag, nem lesz Gaudi, a nagy ideál, aki akkorát álmodik,
hogy az utódok máig próbálják realizálni ezt az álmot. A művészet kis Katonája
férjhez megy, férje festő, hagyja Zsuzsát dolgozgatni a három gyerek mellett.
Egy ideig a nagymamánál laknak. A főiskola után és is nagyanyám konyhájának
felében dolgoztam. Szegény, addig sem szerette túlságosan a művészetet, ezután
még úgy sem. Azt akarta, hogy orvos legyek, ahogyan azt Zsuzsa akarja. Értem az
aggódó szülőket, nem akarják bizonytalanságban tudni utódaikat, pedig a
művészet csinálása állandó létbizonytalanság, nem lehet megszokni, csak
edződni. Minden új mű új kihívás, új erőkoncentrálás és energiavesztés, amit
valamiből pótolni kell, ha újra dolgozni akarunk.

Katona szülei munkásemberek, a Csepel Autógyárban dolgoznak,
irodában, lakatosként, sofőrként. A mama ügyes varrónő is, fizetés kiegészítés
ez, mint oly sok csepeli munkásnál, akiket ismertem akkoriban. Őscsepeli
vagyok, akinek máig nincs szobra ott, pedig sokszor pályáztam különböző
tereire. De hagyjuk a siránkozást! Nem gyászbeszéd ez a szobrászok lehetetlen
helyzetéről, nem gyászbeszéd ez a köztéri szobrok tragédiájáról, nem
gyászbeszéd ez az alkotó nők helyzetéről. Temetek – dicséretek közben –, mint
Antonius Cézárt.

Katona Zsuzsa kap egy Stúdiós műtermet, 76-ban Pestre
költöznek. A 80-as évek elején kezd igazán elmélyülni a fafaragásban, bár addig
is faragott már, főleg bicskával. Túl sok fa gyűlik össze, amiket innen-onnan
kap, és mostanra érik meg az akarás is. Az öntés drágasága is indokolja a fával
való munkálkodást. Ezekben az években én textilszobrokat készítek, hasonló
pénzügyi okokból.
1996-ban egy  Hotel számára készít
fülkeszobrokat, 20-30 centiseket, bronzból. A fülkeszobroktól a középkori
katedrálisokhoz jutunk, amikor még minden együtt volt, festészet, szobrászat,
építészet, az egyszerű pórnép és az isten. Irigyeljük a középkori ember hitét,
aki bármit mert kérni istentől, és hitt benne, hogy megkapja. Egy szál
ruhájánál és kunyhójánál nem volt többje, csak a hite. Miért irigyeljük ezt a hitet?
Ma gazdagabbak vagyunk anyagiakban, egyesek túlságosan is, miközben a lelkünk
egyre sivárabb. Egyre ritkábban beszélgetünk egymással, egyre kevésbé értjük
meg egymást. Nincs szükség igazi művészetre, mely megmutatja az utat, ahogyan a
templomokban mutatták Jézus életén keresztül a megváltozást. Én Buddha életére
és a megvilágosodásra térek át, az elméletre, mely szerint mindenkiben van egy
kicsi isteni, mert por és csillagpor vagyunk.

Katona Zsuzsa hívő ember, nem modern szobrász, mondja magáról.
Hagyományőrző. Szobrai figurálisak is, meg nem is. Lágyan és könnyedén
kanyarodnak a formák a fában, néha finoman színesek, máskor színük a testé.
Zsuzsa hisz Gaudi erejében, aki olyan épületszobrokat hozott létre, amelyeket
azóta sem senki. A lélek formálja a figurákat. Katona lelkének szüksége van a
figuralitásra, amiben megkapaszkodik, de csak azért, hogy minél magasabbra
jusson az ég felé, valaki felé. Hinnie kell valamiben, hogy energiáit össze
tudja gyűjteni, ne öldöklésre, gyűlülködésre, irigykedésre használja, hanem
munkára.

Álmában Zsuzsa egy reménytelen szerelem megvalósulásáért
imádkozott egyszer. Isten egy festett ikon volt, de válaszolt: én mindenkit úgy
szeretek, mint te a szerelmedet. Elgondolkodom: Nagy László meg azt kérte, az
Úr akkor is segítse, ha ő nem kéri. Zsuzsa úgy érzi, ha kéri, akkor segít az
ég. Jó, hogy már nincsenek emberáldozatok, mint a természeti népeknél, jó, hogy
már nincs állatáldozat, mint a középkorban, de nem jó, hogy nincs
szoboráldozat. A szobrász, mint a modern kor sámánja, boldogan áldozná szobrait
jó ügyért.

Mi a szeretet? Az odafigyelés, mondja isten Katonája,
mindenre és mindenkire figyelni kell. Az anya szeresse gyerekét, de magát ne
áldozza föl, mert akkor ki fog szeretni. A művész szeresse műveit, de magát ne
áldozza fel, mert akkor ki fog szép, új műveket alkotni.

A munkafolyamatban az anyag valahogyan átlényegül. Egy
titkos nyelv csempésződik az anyagba, amit aztán a nézőknek kell kiolvasniuk.
Aggódni kezdünk a nézők és az egész emberiség minőségének romlásáért, a 80
százalék génért, a 17 százalék nevelésért és a 3 százalék eredetiségért, ami
csak mi vagyunk. Ha mindezt nem tudjuk és nem jól használjuk, nagy romlás
következik…

Katona Zsuzsa az anyagok általi sugárzásban hisz, a népmesék
általi gyógyításban. A népmesékben minden benne van, ahogy a Bibliában, csak ki
kell olvasnunk belőlük. Kérünk mindenkit, hogy higgyenek a gyógyítókban, akik a
mai sámánok, azaz művészek!

A gyógyító jutalma Ázsia-Európa-díj, Róma, Eötvös-ösztöndíj,
Munkácsy-díj, néhány munka, jó gyerekek és a fák illata…