Nem lehetett egy panaszszavuk sem a 9. Műgyűjtők Éjszakája és azt követően a Falk Miksa-Balassi-Markó-Balaton utcai galériák látogatóinak, hiszen a műalkotások rendkívül gazdag és színvonalas kínálatával találkozhattak idén nyáron. Az Erdész-Makláry Galéria Bálint Endre kiállítására olyan remekműveket gyűjtöttek össze, amelyek egy részét eddig talán még a Szentendrei Iskola és a Bálint Endre-szakértők sem – vagy csak hallomásból – ismerhették; a Kieselbach Galéria Gyarmathy Tihamér Wehinger gyűjteményben lévő képeiből mutat be válogatást; a Galéria White Kováts Nóri nagyméretű fotóiból rendezett tárlatot; a HAAS Galéria jelentős XX. századi művekből válogatott.
E művészeti események között külön öröm, hogy a műtárgyak körében több
szobrász – a kiállítóterek méretéből adódóan kisplasztikai – alkotásait
is láthatjuk, hiszen ez a művészeti ág mintha manapság a festmények,
performanszok, installációk árnyékában lenne. A Pintér Sonja Kortárs
Galériában Körösényi Tamás színes, nonfigurális
alkotásai mellett Takács Szilvia mutatja be gipszből
készített Sublót szobrait, a Me-mo-art Galériában pedig Sara Berti Corpo Publico című bronzplasztikái hatnak valódi művészeti meglepetésként.
Takács Szilvia mindennapi életünk ismert használati – eredetileg főként textil – tárgyainak gipszmásolatait állítja ki, azokat, amelyeket régebben a sublótból, ma a szekrényből veszünk elő: egymásra rakott törlőruhák sora, egy-egy összehajtogatott pulóver, egy pár összecsomózott csíkos zokni. Ezekre az esetlegesnek és mellékesnek vélt tárgyakra nem is figyelünk, használjuk őket, megszokott világunk részei; szobrokká változtatva azonban főszereplőkké válnak Takács Szilvia kissé pop-artos megközelítésében, de klasszikus pontosságú megformálásaiban óvatosan, nem tolakodóan felhívják a figyelmet fontosságukra, lényegi jegyeikre – és ami talán a legszembetűnőbb: megteremtenek egy nagyon diszkréten intim, finom vonalakkal körülhatárolható világot. A gipszben megjelenített plasztikák a legközvetlenebb, a bőrünkhöz simuló textíliák lenyomatai, amelyek a testünk rá(juk)utaltságát is jelzik: nem tudunk nélkülük meglenni, ugyanakkor ezt a hétköznapiság által lefedett valódi és a használatinál magasabb értéküket így csak ezek az egyszerű anyagból elkészített műtárgyak tudják felszínre hozni. A tapintás és nézés megszokott percepció-tapasztalatát is kimozdító erejük van ezeknek a ’sublót szobroknak’, amikor nézőjük érzékeli, vagy még inkább ráébred a textília lágysága és a gipsz keménysége közt létrejövő játék/osság
energiájára. Amikor ráismerünk arra, hogy Takács Szilvia gipszplasztikái nem csupán egy ötlet vagy geg variációi, hanem a lényegiséget kereső és abból valamit sikeresen megmutató műalkotások, akkor testi látásunk is felerősödik: készségesen hagyjuk magunkat bevonni a térjáték otthonosságának és a felismerések örömének világába.
Sara Berti bronzfiguráinak elsődleges jellemzője a rendkívüli dinamizmus, az anyagba formált lendület. Kisplasztikái – és a Ferrarában már felállított, travertin posztamensen álló 5 méteres bronzszobra is – emberi alakot vagy torzóját formázzák, ötvözve a reneszánsz testszobrászat arányérzékét és a Giacomettire emlékeztető kecsességet, a plasztika felületén (meg)hagyott fraktúrát. Ez a síkot megtörő szoborfelület Sara Bertinél kifejezetten és hangsúlyosan az alkotó ujjlenyomatait, a szoborteremtésbe pillanthatóság nyomait láttatják, amelyek őrzik és megmutatják magának a folyamatnak a nehézségeit, összetettségét, de az eredmény mozgalmas könnyedségét is. Mindebből következően láthatóan a pillanat megragadása és a gravitációs pont legtökéletesebb megtalálása az, amely szobrászi feladat megoldásaként
megjelenik ezeken a kiforrott kis méretű szobrokon. Az emberi – alapvetően és finoman a nőire utaló jegyekkel megformált – test kimozdíthatóságának szobrászi lehetőségeit a legszélesebb és – szélsőségesebb határokig elviszi, megtalálva azt az egyetlen pontot, amelyen a figura (még) természetesen megtámasztható, és amely egyben kizökkenési pontja is. A súlypontok, az
illeszkedések, hajlatok-hajlások megformálása a figuralitás frissességét ötvözik a magától értetődő erőteljességgel és bájjal. A bronzplasztikák formai kiforrottsága azt az elmélyültséget is feltárja, amelyet az alkotó az emberi testről tud és megmutatni képes. Az emberi test szépsége, törékenysége, kiszolgáltatottsága, térbe vetettsége, esetlegessége mind-mind ott van Sara Berti már érettként bemutatkozó kisplasztikáin, és éppen ezek megjelenítésében tölt be szerepet az a sajátos ujjlenyomatos felület, amely mértéktartóan érzéki felületeit létrehozza. Munkái azonban nem merülnek ki csupán a szobrokban, hanem akril festményeket is tartalmaznak, amelyek – bár nagyobb részt szintén az emberi test témáját elemzik – nem csak elő- vagy melléktanulmányok a szobrokhoz, hanem önálló alkotások, a szobrokkal mégis ’összeolvashatók’. A fekete szín dominanciája mellett a jelzésszerű vörös, sárga és kék színek a plasztikákéhoz hasonló dinamizmust mutatnak jó értelemben vett líraisággal árnyalva.
Van Winckelmannak egy rövid írása A műalkotásokban levő gráciáról amelyben a következőket olvashatjuk: „A grácia az, ami értelmesen tetszik. … sajátossága az a különös viszony, amely a cselekvő személyt a cselekvéshez fűzi, mert a grácia az olyan, mint a víz, amely annál tökéletesebb, minél íztelenebb. Minden idegenszerűség hátrányos a gráciának éppúgy, mint a szépségnek.” (in Művészeti írások, Helikon, 1978., ford.: Tímár Árpád, 77., 79. o.) Vélhetően ez
lenne az, ami mindkét fiatal szobrász alkotásaiban megtalálható szobraik és világuk totális különbözősége ellenére; az a ’különös viszony’, amelynek egyszerűségével és magától-értetődőségével létrehozzák tárgyaik sajátos világát, és amellyel cselekvő módon gondolkodó, megtörténő viszonyba hozzák befogadóikat is.
(Megtekinthetők szeptember 15-ig.)