Kristálycsillár és vászonszalvéta, kulináris különlegességek és drága borok – a luxus-életmód felsorolt alapvető díszletében és kellékei között megjelenő szereplők hajléktalanok, olyan személyek, akiket a mindennapi életben igyekszünk láthatatlanná tenni. Schneemeier Andrea Luxusvacsora (Terápiaszínház) című videóinstallációjában világunk két szélsőséges pólusát helyezte egymással zárt kontextusba.
Az ambivalens üzenetű alkotás idén ősszel a Műcsarnok Menü Pont Galériájában volt látható. A kiállítótérbe érkező látogató két, egymással átlósan elhelyezett nagy vetítőfelület között állva lehetett részese a művész által létrehozott eseménynek.
A két csatornán vetített, közel 10 perces, összehangolt filmeken azt láthattuk, ahogy egy öt csillagos szálloda különtermébe megérkezik tizentöt, a társadalom perifériáján élő, fedél nélküli ember és együtt vacsorázik. A néző tanúja lehetett a szokatlan környezet okozta zavart viselkedésüknek és belehallgathatott beszélgetéseikbe. Utóbbiakban szó van a helyszín korábbi funkciójáról (a hotel egykor rendőrségi épület volt, ahol a legtöbben töltöttek megalázóan „emlékezetes” órákat), mindennapjaikról és annak – az adott pillanattól merőben eltérő – étkezési szokásairól illetve néhányan az itt előzőleg eltöltött vacsorákról is beszélnek.
A műalkotás apropója ugyanis az, hogy a név nélkül helyszínként szolgáló hotel már 6 éve minden karácsonykor hajléktalanokat invitál vacsorára, mellyel mi sem természetesebb bekerül a napi hírműsorokba és újságokba, mint a filantrópia dícséretes példája. A hotel kezdeményezése természetesen erőteljesen támadható, hiszen a meghívottak nem saját magukat reprezentálják, hanem a legszegényebb társadalmi réteget testesítik meg, a nyomort képviselik.
Schneemeier remake-je, amely nem más, mint egy „újra színre vitt” vacsora, egy rendkívüli ellentmondásos helyzet vizsgálata, konkrétan a szállodát, tágabb értelemben pedig az átlagembert – jelen esetben a múzeumlátogatót – kényszeríti állásfoglalásra. Terápiaszínházat hoz létre, véleményem szerint nem is annyira a vacsora résztvevői számára, hanem inkább a befogadó részére, amennyiben belehelyezi őt egy kényes szituációba, amelyben két távoli társadalmi réteg ideiglenes, újrajátszott találkozását szemlélheti közelről.
A remake egy méltán izgalmas és gyakran alkalmazott művészi gyakorlat. A tranzit.blog.hu kritikusaival ellentétben én éppen azt értékeltem Schneemeier művében, hogy az nem didaktikusan vagy konkrét instrukciók által jött létre, hanem a művész-rendező távolságtartó, semleges pozícióban maradt.
Hogy miben különbözik a művész és a szálloda aktusa? Véleményem szerint akkor is izgalmas ha semennyiben. Hiszen Schneemeier nem újraírni akarta a múltat, hanem fókuszba helyezett egy parányi eseményt, mely súlyos etikai és szociális kérdéseket vet fel. A projekt éppen neutrális hozzáállása miatt működik és generál véleményt – benne az alkotói kritika magával a kezdeményezéssel és megvalósítással, illetve a több órás vacsora felvételeinek vágásával érvényesül.
Az alkotásban mind a vágás, mind a képkivágások a töredezettséget hangsúlyozzák, mint alapvető szerkezeti és hangulati elemet – a képekben, a beszédfoszlányokban és a narratíva mellőzése által. Ennek eredménye, hogy a meghívottakat, akik az utcán élő otthontalanokat képviselik, továbbra is csak fragmentumokban láthatjuk. Vajon mindez a szereplők életvitelére, bizonytalan helyzetére utal?
Az alkotás szerkezete és részletei a dualitás jegyében működnek: a csábító luxus közegben olyan arcokkal találkozunk, akikkel az utcán elkerüljük a szembesülést. A vásznon elkapható tekinteteket a hétköznapokban ignoráljuk, tudatosan nem vesszük észre őket a köztereken. A félhomály adta intimitás, egy ideiglenes közösség eleinte feszélyezett, majd egyre meghittebb vacsorájának vagyunk – közeli, de kívülálló tanúi. Schneemeier munkája provokatív és valójában csak akkor éri el célját, amikor a néző empatikus reflexei működésbe lépnek.
A kortárs művészetben az elkötelezett művészek és intézmények számos alkalommal érintették a hajléktalanok helyzetét, egyszerű, realista ábrázolással: Pawel Althamertől kezdve Wolfgang Tillmans-on keresztül Jochen Gerz-ig, a Tate Modern Maverick Art Project-jétől a Centre Pompidou kiállításaiig bezárólag (Un visage pour les sans-abri, 1996).
Schneemeier Andrea alkotása arra törekszik, hogy objektíven újrajátsszon egy megtörtént eseményt. A hajléktalanok szerepvállalása, amely során ismét átélik ezt a szokatlan, kiszolgáltatott helyzetet, terápiás kezelésként működik, elsősorban a befogadó, és nem önmaguk számára.
http://tranzit.blog.hu/2008/11/20/rendezetlen_szamla
http://www.mucsarnok.hu/new_site/index.php?lang=hu&t=475