Kecskeméti Sándor sohasem hallgatja el, hogy kaposvári fazekas tanulóból lett budapesti iparművészeti főiskolás, ahol a hetvenes évek elején kerámia szakon szerzett diplomát. Noha számos hazai és nemzetközi díjat kapott időközben, fokozatosan nyitott a szobrászat felé, annak is az architektúrából ihletődött absztrakt irányzatát műveli szívesen, mégpedig monumentális köztéri méretekben.A hatvanas éveiben járó alkotó elvont plasztikái manapság sok város épületeit, utcáit vagy parkjait ékesítik, magyar és német földön egyaránt. A Budapest Galériában most legfrisseb terméséből gránit munkái és egyedi grafikái láthatóak július 13-áig. A tárlaton járva még a laikus látogató is egyhamar felfigyelhet arra, milyen gyakran tűnik fel a nyomtatott „G” betű kőből faragott szobrain vagy vegyes technikájú lapjain, olykor önmagában „állva a sarat” (lásd 2001-es kisplasztikáját), máskor ismétlődő motívumként, sőt ezzel szembe fordított sorozatként is reliefbe foglalva (például 2002-ből, közel méteres hosszúságban), netán a mű címeként is hangsúlyosan kiemelve (mint egyik idei tusfestményén látható). A bennfentesebb néző akár azon is eltűnődhet a továbbiakban, hogy ez a kezdőbetű netán Gyulát idézi, ahol megpillantotta a napvilágot avagy Gundremmingen városát a Duna bajorországi szakasza mentén, ahol a rendszerváltás óta szintén fenntart magának egy műtermet a budapesti mellett. De a találgatást még tovább folytathatjuk, ha figyelembe vesszük, hogy jelenlegi válogatásán kizárólag gránit szobrok láthatók, amelyekről a vernisszázs alkalmából így nyilatkozott: „ – Erre a kiállításra olyan munkákat hoztam, melyek az utolsó pár évben készültek. Az utóbbi időben legtöbbet gránittal dolgozom, mert szeretem férfias ellenállását és tiszta gondolatot igénylő komolyságát…” Persze, tippelhetnénk a G-betűből a grafikákra is, amelyek – saját bevallása szerint – egyáltalán nem a plasztikáinak elővázlatai, hanem teljesen egyenrangú és önálló életüket élő, kisebb-nagyobb ciklusok. Rendszerint akkor készülnek sorozatban, amikor az időjárás műtermébe kényszeríti, ahol egyébként a legszívesebben dolgozik szobrain. Jobbára lavírozott tusba vagy akrilba mártott ecsettel festi őket fehér kartonlapokra vagy sárgásabb árnyalatú csomagolópapírra, időnként itt-ott belerajzol fehér vagy fekete krétával, netán színes pasztellel a nagyobb színfoltokba. Nekem a szobrászok rajzai mindig különös élményt jelentenek: egyrészt szerkezetük szikársága és vonalrendszerük erőteljessége miatt olyanokká válnak, mint valamiféle architekturális konstrukciók avagy épületek mérnöki precizitású tervrajzai, másrészt a festett felületek ecsetkezelésének duktusa is férfiasan markáns és frappáns kisugárzású. Kecskeméti Sándor számára viszont a grafika egy teljesen más kifejezési lehetőséget jelent a plasztikához képest, mert a rajzolás kötetlenségét korlátlan szabadságként éli meg, ahol sok olyan ötletét is megvalósíthatja, ami a szobrászatban eleve lehetetlen volna – például talpáról a csúcsára állítani egy háromszögű alakzatot. Végül említsük meg még Kecskeméti Sándor tárlatának egy másik jellemző vonását is: egy-két kivételtől eltekintve (ami édesapja emlékéhez vagy konkrétan az 1956-os eseményekhez fűződik) nem szívesen ad címeket a műveinek. Magyarázatként nekem azt válaszolta, hogy ezzel sem szeretné befolyásolni a nézőt, hanem hagyja szabadon gondolkodni, hogy saját értelmén és érzelmein átszűrve vonja le magának a megfelelő következtetéseket a kapott vizuális élmény nyomán, a legjobb belátásai szerint.