Ezzel a címmel látható augusztus 4-éig Szentendrén a
Ferenczy Múzeum főtéri képtárában Marosi Ilona közel száz munkája. A
vendéglátók javaslata nyomán a sokoldalú alkotó ezúttal a geometrikus formákra
helyezte a fő hangsúlyt, így a retrospektív tárlat meglehetősen egységes képet
mutat, annak ellenére, hogy tusrajzok és festmények mellett kerámiák, üveg vagy
réz kisplasztikák, illetve monumentális belsőépítészeti pannók tervei egyaránt
előfordulnak a hetvenes évek végétől napjainkig terjedő periódusból.
A legrégebbiek azok az egyedi grafikák, amelyek az utóbbi
évtizedekben különféle napilapok és folyóiratok hasábjain jelentek meg
illusztrációként. A színes vagy fekete-fehér tusrajzok olykor szimmetrikusak,
máskor viszont aszimmetrikus jellegűek, organikusan absztrakt mustráikat
egyrészt természeti formák lényegére redukált alapelemei, másrészt a magyar
folklór szerteágazó műfajainak tradicionális mintái ihlették. A növényi és
állati kiindulópontok mellett egyenlő szerepet kapnak a lágy jellegű pannon táj
részletei. A festmények népes táborában az egyik korai, 1979-es
sorozat formáit, egyenes és görbe vonalait szürke árnyalatokban tartotta
szerzőjük, míg 1988-tól kezdődően a körívek és körcikkek aranyló tónusokba
rendeződnek a nap szimbólumának felidézésére. A rendszerváltás táján a
reménység zöld színe került az előtérbe, a szellemi szabadság minduntalan
visszatérő motívuma pedig a hófehér, stilizált madárszárnyalás lett a végtelen kék
égen, mint variáció azonos témára. Egy nagy méretű pannó terve ekkoriban a
Ferihegyi Repülőtér egyes termináljának díszítésére készült. Aztán a
millenniumi megemlékezések hatására a magyar históriához szorosan fűződő,
közismert régészeti leletek avagy rekvizítumok kezdték foglalkoztatni: a
történelmi lobogók színei és formái, a címerek és pajzsok sajátos alakzatai és
tipikus mintái. Azt hiszem, hogy önmagáért beszél a legutóbbi évek
piktúra-termése, a fekete periódus, amelyet ugyan a Babits-évforduló indított,
ámde mindmáig megmaradt a sötét origó, illetve az egymásba fonódó láncszemek
kölcsönösen összefüggő változatainál.
Tanulságos összehasonlítani Marosi Ilona életművében azt a
tudatos folyamatot, ahogyan a rajzolás és a festészet elől jár a kísérletezésben,
majd az alkotó rendre kipróbálja erejét más műfajokban és alapanyagokban is. A nyolcvanas évek első
felében például a hódmezővásárhelyi múzeumban tanulmányozta a bronzkori
kerámiakultúrát a Kőrösök mentén, egyedi összeállítású festékeket fejleszett ki,
majd ezeket kézzel vitte fel az agyagra, és maga égette ki mázas cserepeit.
Kerámia képei aztán sorra óvodák és iskolák falaira kerültek dekorációként. A
kilencvenes évek első fele a kemencében melegen rogyasztott kemény üveggel telt
el, szintén saját kezű kivitelezésben. A szó szoros és átvitt értelmében
egyaránt oldott figurális formák címadásai önmagukért beszélnek: Földmadár
jobbos, Vízmadár balos, Szabad madár, Törött madár és így tovább. Az évtized második felében az emberi figurát
helyezte előtérbe – például a Torzó vagy a Lépcsős torzó esetében –, majd azt
összekötötte a természeti formákkal – lásd a Nap-sárga és a Tükör-kék áttetsző
kisplasztikai párjait. Tavalyelőtti újítása a fényes és a mattra patinázott
sárgaréz szobrocskák mértanian elvont ciklusa lett, amelynek keretében a sík és
gömbölyded elemek, illetve az egyenes és
a kerek formák kontrasztjaiból szerkeszt harmonikusan összesímuló vagy
ellentétesen egymásnak feszülő kisegyütteseket, mint például a historizáló
Életfa és Palmetta, valamint a folklorizáló Tulipánfa és Napraforgó esetében. A
laikus közönség eligazodását minden egyes teremben a művész által szerkesztett,
magyar és angol nyelvű képes ismertető szövegek segítik elő példamutató módon.
Az illetékesek heti rendszerességgel szerveztek gyakorlati foglalkozásokat
gyerekek részére, illetve elméleti síkon különféle tematikus szakmai napokat
felnőtteknek.