Ez a 61 éves portugál-brazil művész első kiállítása az Egyesült Államokban. Barrio egyike azoknak a művészeknek, akik morálisan felsőbbrendűnek tartják a azokat a műveket, amelyeket nem lehet eladni, megvásárolni, szállítani és nem állandóak. Ez az attitűd a 20-dik század második felében, a hippizmus egyik végtermékeként jelent meg, csak filmszalagon, vagy videón megőrizhető performance-ok, időleges installációk, önpusztító műtárgyak, isolált, lepusztuló earth-works, land art kommentárjaként. Válaszd el művészetedet a permanenciától és a pénztől, és szabad leszel!
Artur Barrio abból a művészgenerációból származik, amely az ellenkultúra idején, az 1960-as évek végén kezdett el dolgozni, amikor a lázadás alapkövetelmény volt és bármit ki lehetett sajátítani. A Dada által inspirálva, a Fluxus művészek, a Szituacinisták, a Bécsi Akcionisták és a japán Gutai-csoport mögött lopakodva ez a generáció teremtette meg a leginternacionálisabb, ikonokban leggazdagabb művészeti mozgalmat a kubizmus óta. Az általuk létrehozott konceptualizmus és video-művészeti, performance-művészeti és installáció-művészeti leszármazottai még mindig velünk vannak. Artur Barrio első amerikai kiállítása arról győz meg – egyszerre egomániákusan és lefegyverzően, – hogy a művész mindent, amit csinál, műalkotásnak tart. Állati csontokkal, belső részekkel, testi nedvekkel dolgozik. Karrierje elején, az 1960-70-es években gyakran hagyott, általa „véres csomagok”-nak nevezett, fehér vászonba göngyölt, levágott állati testrészeket Rio de Janeiro utcáin, közterein. A közönségreakciókra videón és katalógus-esszékkel válaszolt. Braziliát abban az időben junta terrorizálta, emberek ezrei tüntek el. Lehet, hogy Barrio véres csomagjai erre a terrorrra hívták fel a figyelmet. Az is lehet, hogy csak a bécsi akcionista Hermann Nitsch véres lábnyomait próbálta követni. Aki gyomorfordító látványra, kellemetlen szagokra számít Philadelphiai kiállításán, csalódni fog. Gusztustalanságok helyett egy meglehetősen kedves, kellemes és meglepően effectív kísérlettel fog találkozni, amely arra irányul, hogy feltérképezzen egy gyakran labirintusszerűnek tűnő művészi pályát. A látogatók nem vérben, vagy állati ürülékben tocsognak, hanem a padlót borító, kellemes illatú, őrölt kávén lépkednek. A kiállítás központi darabja a Rehearsal of Monotony (Philadelphia) – Monotóniapróba (Philadelphia) című, monumentális installáció. Két óriási falat fényképek borítják, az installáció első kiállítását (Documenta XI, Kassel, Németország, 2002) dokumentálva. A Philadelphia-i verzió barlangszerű környezet, amely a belső és külső tér között fluktuál, egyszerre háziasított és vad, szent terület és bűnügy helyszíne. Szétesett heverő az egyik sarokban, borosüvegekből épült kis piramis a másikban, gorombán vágott lyukak a kiállítótermek falain. A padlót borító, őrölt kávéréteg néhol megvilágított dombokká alakul, amelyeket ámbra-színű shellakk darabok borítanak. A kávéőrlemény és a shellack darabok ugyanazt az identitás-képző feladatot látják el, mint amit a Joseph Buys által használt zsír.
Moore College of Art and Design, Goldie Paley Gallery, Philadelphia