A budavári palota „A épülete” egy Németországból kölcsönzött, színvonalas protokoll-kiállítással tért vissza a képzőművészeti színtérre. A rendszerváltás előtt Munkásmozgalmi Múzeumként számon tartott palotaszárnyat jó ideig a Ludwig Múzeum birtokolta. (A Ludwig 2005 márciusától már a Művészetek Palotájának Duna felőli traktusában működik.)
Az „A épület” új tulajdonosa, a szomszédos Magyar Nemzeti Galéria kevés átalakítással élt: az árkádos belső ívek egyelőre őrzik a kommunizmus gigászainak vörösmárvány szellemét. Igaz, egy kis szobrászati kitekintéssel kiegészítve, ugyanis a földszinti boltívek alatt egy plasztikai válogatás kapott helyet. A Somogyi Józseftől Pauer Gyuláig, Medgyessy Ferenctől Makrisz Agamemnonig terjedő anyag meglehetősen vegyes, de a térbe harmonikusan illeszkedik. Egyéb átalakításként még a biliárd-szalonba illő kétszárnyú, üveges faajtók (rézzel futtatott kilinccsel) említhetők. A Luthertől a Bauhausig címet viselő tárlat viszont mind installálásában, mind anyagában megfelelő színvonalat képvisel. A kiállítás a német műkincs-gyűjtés történetét mutatja be, a volt NDK-s tartományok közel húsz intézményének közreműködésével. A kezdőpontot a reformáció képromboló dühéből kipárolt protestáns vizuális kultúra jelenti. Luther ugyanis – bár a képimádattal szembe az Igét helyezte – kortársainak ikonoklaszta hevületét csillapítani igyekezett. Az eredmény: oktató fametszet (id. Lucas Cranachtól) összezsúfolt üdvtörténeti tanításokkal vagy egy karikatúra, a tonzúrás szerzetesfej alakú dudán játszó ördöggel. A következő történeti fázist a humanista uralkodók és gazdag polgárok tipikus késő-reneszánsz furcsaság-gyűjteményei, az ún. Kunst- und Wunderkammerek jelentették. A magyarra sokféleképpen fordított „csodakabinettekben” összezsúfolva fértek meg egymással a bravúros műkincsek (artefacta), a leleményes tudományos eszközök (scientifica) és a természet ritka csodái (mirabile naturae). A tárlat jó pár korabeli tételt felsorakoztat: asztrolábiumot, faragott csigaházat, mini-zongorát rejtő munkaasztalt, alkimista bronzkemencét, pálmalevélre írt evangéliumot, Daphne történetével ékes narvál-agyart, szalamandra preparátumot és Gorgó-fejes díszpajzsot. Ezekből a ritkaság-gyűjteményekből nőttek ki a mai múzeumok elődei, mint azt a drezdai kollekció történetéből is láthatjuk. (III. Ágost ugyanis korlátozott mértékben megnyitotta a közönség előtt – nevelési célzattal – elődeinek pompás gyűjteményét.) A barokk és rokokó mecenatúra átvezet minket a felvilágosodás és a klasszika területére, például az antikvitás elfogult csodálójának, Winckelmannak a személyén keresztül. A romantikát főként a ködös-borongós festészet képviseli. (Csak egy jellemző képtéma: vihar a vesztőhely körül). Ekkorira tehető az olasz „primitívek” (trecento) és az Európán kívüli „primitívek” felfedezése is. A tizenkilencedik század derekán a „csodakabinettek” különálló ritkaságai teljességre törő, rendszerezett szakmúzeum-hálózatba kerültek át. A felvilágosult ész mindet a helyére tett: bogarat a rovartani szekrénybe, prekolumbiánus ékszert a néprajzi múzeumba. A kiállítás zárófejezete (összezavarva a gyűjtéstörténetre alapozott koncepciót) a modern izmusokra is vet egy gyors pillantást: a német expresszionistákra és az egy darabig Dessauban székelő Bauhausra. Ez utóbbit több magyar művész munkája is képviseli, Breuer Marcell bútorai és Moholy-Nagy László grafikái.
Magyar Nemzeti Galéria
2006. július 25.–2006. október 15.