A Szépművészeti Múzeum csodálatos grafikai osztálya újabb válogatással állt elő. A kép-a-képben kompozíciók rendszerint nem az odatévedő turistákhoz szólnak. Amikor egy festő vagy grafikus képet ábrázol a képben, akkor mindig valami fontos állásfoglalásnak vagyunk szemtanúi, művészetről, esztétikáról, közönségről. Ars poetica, önirónia vagy gúnyolódás. Nem meglepő, hogy az első képábrázolások a képzőművészet emancipációja tájékán, az érett reneszánszban jelentek meg. A humanista festők a nagy görög piktorok tanulságos fabuláiból válogattak. Apellész, Nagy Sándor udvari festője magát a világhódítót is csendre intette, amikor össze-vissza beszélt műtermében, mondván, hogy tudatlanságáért az inasok is kinevetik. Nagy Sándor nem orrolt meg kedves művészére, egy alkalommal még kedvenc ágyasát is átengedte a szerelmes festőnek. A reneszánsz mesterek csak remélték a hasonló mecenatúrát! De más legendák is megelevenednek a klasszikus grafikákon: a Pygmalion-történet, a Szűz Máriát festő Szent Lukács, vagy a szerelmesük árnyékát körülrajzoló naiv sziluett-művészek. Külön csoportot jelentenek az akadémikus műtermekben készült grafikák, a szobor- és eleven modellekről, az anatómiai plasztikákról és a rajzolgató tanulókról. A felvilágosodás szatirikus szellemével együtt szaporodtak el a gunyoros illusztrációk. A legvirtuózabb gúnyolódók triumvirátusa: Hogarth, Goya és Daumier. Hogarth körmönfont, Goya szürreális, Daumier végtelenül szemtelen. Daumier nemcsak a tudatlan műértőket karikírozza, hanem kifordítja a humanista legendákat is: Nagy Sándor nem legkedvesebb ágyasát, hanem egy megunt szipirtyót sóz rá a kéjsóvár udvari festőre. Bár az öt évszázados seregszemlét Picasso pár műve egészíti ki, a huszadik század nem sokat tett hozzá a kép-a-képben műfajához. Hiszen már önmagában is a művészetről beszélt, Cézanne-tól Joseph Kossuth-ig, örök nárcizmussal.
Szépművészeti Múzeum: 2005. december 1.–2006. március 27.