Különös megtiszteltetés egy magyar kortárs képzőművész számára, hogy
Ausztriában egyszerre két egyéni tárlata is nyíljon, ráadásul frissen megjelent monográfiával és könyvbemutatókkal
kísérve. Most ez történik Németh Miklós esetében Mag. Josef
Mittmannsgruber professzor közreműködésével, akinek műkereskedése van
St. Pöltenben.
Az itteni Stadtmuseumban október 30-ától látható kiállítása keretében november 4-én hat órától mutatják be a Der Maler des Vulkans (A vulkán festője) című albumot, míg Bécsben a Palais Niederösterreich párhuzamosan nyíló és szintén november 10-ig látogatható tárlatán november 5-én öt órától ismétlik meg ugyanennek a könyvnek a bemutatóját.
A hazai művészetbarátoknak nem kell bemutatnunk a hetvenes éveiben járó mestert, de az osztrák közönség számára ezt részletesen megteszik a szóban forgó könyv szerzői és szerkesztői. Mint ahogy munkásságának helyszínét, valamint ihlető motívumait is közelebb hozzák, a természeti tájtól a városrészletekig, a dolgozó emberektől a női aktokon át a portrékig. Budai villájának kertje vagy az innen nyíló kilátás a hegyek koszorújára és a dunai hidakra csak kiindulópont az ő esetében panteisztikus látásmódjának megfogalmazására és vérbő kolorista temperamentumának kiélésére. Hivatkoznak a művész önvallomására, aki már pályafutása elejétől intuitív vízióira bízta magát leginkább és belső képeit vetítte rá festői látomásként a külvilágra. A lassan lehűlő láva izzó színei inspirálták életreszólóan, ezért nevezi magát szívesen „a vulkán festőjének” és innen kölcsönözték az alkalmi kiadvány címét is. A Végvári Lajostól átvett idézet szerint: „Németh Miklós piktúrájának jellege teljesen elüt a szokványos magyar festői gyakorlattól. Viharos ecsetkezelése és a nyomában létrejött intenzív kolorit adja művészetének erejét és válik ezáltal saját privát mitológiájává”.
Szenvedélyesen dinamikus munkamódszerének részletesebb elemzése kapcsán kitérnek heves színválasztására is, továbbá olyan sajátosságokra, hogy sosem készít előzetes tanulmányokat egy-egy témájához, mint ahogyan utólagos korrektúrát sem végez rajtuk. Ebből a festői meggyőződésből következik az is, hogy pillanatnyi impulzusra létrejött képei nem rendeződnek  – mert nem is rendeződhetnek – hűvös fejjel előzetesen kigondolt sorozatokká. Rangidős pályatársai közül Deim Pál véleményét is közlik róla: „Németh Miklós különös képességekkel rendelkezik. Festészete a legendák világába vezet vissza bennünket. A rácsodálkozás megismételhetetlen pillanatát közvetíti számunkra. Művészete ugyan a szív festészete, de ezt elválaszthatatlanul kiegészíti az ész festészete is. Ő egy megszállott, elkötelezett művész. Mindig a papír teljes felülete érdekelte, hogy kellő figyelmet szentelhessen a kompozíció, a ritmus és a kolorit együttes csodájának. Így jöttek létre a vízióként ható alkotások, amelyek őt jellemzik. Túlzás nélkül állíthatom, hogy művei a kortárs magyar művészet legkiválóbb képei közé tartoznak”.
Ezekből a munkákból a fővárosi és vidéki osztrák tárlatokon – többek között – olyan régebbi és újabb olajfestményeket láthat a közönség, mint például a korai Barátnők 1959-ből, az 1962-es Vidéken erdős-ligetes „zöld szimfóniája”, a következő évből a Napforduló – előtérben mezőn dolgozó parasztokkal, háttérben tarkabarka házakkal valamint a hegyek mögött lebukó, izzó napkoronggal. Már urbánus környezetbe röpít a Peremkerület (1964) – ahol az épületek egymáshoz való közelségét még lombkoronák oldják – vagy a Kertben (1965), a kép bal alsó sarkából valósággal kirohanó szerelmespár motívumával, ami szándékosan billenti fel a kompozíció egyébkénti kiegyensúlyozottságát. Már messziről feltűnhet, hogy kimondottan dekoratív színfoltokra és formaritmusokra koncentrált a Táncoló aktokban (1966), a Falusi utca (1967) pedig az architekturális meg az organikus részletek harmonikus arányaival teremt szemet gyönyörködtető és lelket melengető atmoszférát. Valóban találóak Losonci Miklós műkritikus szavai: „Ösztönös és túlcsorduló sokszínűsége intellektuális vegetációhoz hasonlít, ami vedutáinak képépítő elemeit – embereket, házakat, fákat, virágokat és más hasonlókat – valamiféle immateriális foklórba olvasztja és ezzel festői értékekké szublimálja.”