Sosem látott vagy csak régen és ritkán bemutatott munkák is
bőven akadnak az obligát főművek mellett Ernst Ludwig Kirchner minden eddiginél
nagyobb ausztriai retrospektív tárlatán, a salzburgi Museum der Moderne
mönchsbergi részlegén.
Európai és amerikai köz- és magángyűjteményekből kereken
százharminc alkotása látható február 14-ig: festmények meg egyedi rajzok
mellett a szintén ritkaságnak számító sokszorosított grafikai lapok és nem
utolsó sorban saját fényképfelvételei, amelyeket egész pályafutása során
készített. Ő ugyan „mellék-terméknek” tartotta őket, de itt és most egyhamar
kiderül, hogy nemcsak párhuzamos, hanem egyenrangú kísérői oeuvre-jének.
A germán expresszionizmus protagonistája, a Brücke-csoport
alapító tagja drezdai vagy berlini utcaképekkel, Fehmarn-szigeti
fürdőjelenetekkel vagy Davos-környéki hegyi tájakkal éppúgy szerepel, mint műtermi
enteriőrökkel. Az utóbbiak mellett a tánc iránti töretlen érdeklődését
választottam beszámolómban vezérfonalként. Mindjárt az egyik legrégebbi vászna
a Csárdástáncosnők 1908-ból, amely hízelgően magyarosnak tűnhet, de a jelmez,
mozdulat és kolorit számomra a francia kánkánt idézi. A következő évben a Meztelen
táncosnő fekete-fehér fametszete inkább a lényegre koncentrál, rusztikus
kontúrokkal, míg az Orosz táncospár színes kőnyomata a metropolisok
revűműsorainak dekorativitásához kanyarodik vissza. Erich Heckelnek küldött
postalapja ecsetrajz tussal, amelyen széles gesztusokkal saját maga ropja
pucéran az „örömtáncot” drezdai műtermének kellős közepén „Bin glücklich,
Berlinerstr. 80. part.” (Boldog vagyok, Berlinerstr. 80. fsz.) felirattal. A
bérelt üzlethelyiség műhely és lakás is volt, a bohém világot is itt fogadta, berendezését
sajátkezűleg faragta, térelválsztó textíliáit is maga festette vagy tervei
nyomán modelljei, alkalmi barátnői és élettársai szőtték, varrták, hímezték. Itt
fotózta meztelenül 1910-ben a Milly és Sam művésznevű afrikai artistapárt, akiket
kollegái is többször és többféleképpen megörökítettek. Őmaga például A néger
táncosnőt olajjal pingálta lenvászonra, egzotikus vásári környezetben, Gauguin
„vad” modorában. Matisse hatását mutatja viszont az 1911-es Cake-Walk két
táncosnőjének nagy foltokban komponált, frappáns kolorit-kontrasztokra redukált
litográfiája.
Az első világégés idején – saját fogalmazása szerint – „önkéntelen
önkéntesként” (unfreiwillig Freiwilliger) vonult be tűzérnek. 1915-ös
szabadságolása alatt már Berlin Friedenau-negyedében, Körnerstrasse 45. alatti
műtermében dobálta le magáról a katonai uniformist és cigarettával szájában, ruha
nélkül járt indiántáncot, baráti körének tapsától kísérve, amint az intim és
spontán fotósorozatból szinte filmszerűen nyomon követhető. A világháborúból
hazatérve, morfium-függőségéből kezelték ki egy davosi szanatóriumban, majd kibérelte
a közeli Frauenkirch településen a Haus in den Lärchen rusztikus épületét és
véglegesen letelepedett. 1919-től már ott kapta lencsevégre egyrészt hivatásos táncosnő
modelljeit – könnyű léptekkel tovalejtve vagy elegáns pózokba meredve –,
másrészt alpesi környezetének vendégségbe meghívott paraszt-párjai is itt
ropták a csűrdöngölőt a maguk keresetlen őszinteségével (lásd például
Teleholdas éj az istálló ajtajában című sokalakos kompozícióját).
Most, amikor Pécs mellett német földön a Ruhr-vidéki Essen
lett Európa kulturális fővárosa, különös aktualitásúvá vált 1927-ben kezdődött,
monumentális architektúra-dekoráció megbízatása. Az ott épülő Folkwang Múzeum dísztermébe tervezett hosszú esztendőkön át
különféle, táncos témájú faliképeket, amelyek nyomán fokozatosan eljutott
festészete a többé-kevésbé elvont síkszerűségig. Ilyen a Színtánc olajfestmény-ciklus
1933-ból, a Bauhaus hármas alap-koloritjában (piros-sárga-kék) tartott,
stilizált női figurákkal, de Hitler hatalomrajutása örökre véget vetett ebbéli
munkálkodásának az őt pártfogoló progresszív múzeumigazgató azonnali hatályú
leváltásával. Amikor 1938 márciusában Ausztriát a német birodalomhoz csatolták,
Kirchner attól tartott, hogy hamarosan Svájc is hasonló sorsra juthat, ezért
júniusban pisztolyával szíven lőtte magát. Emlékét még halála után is tovább
gyalázták. Szeptemberben a salzburgi Festspielhausba érkezett az „Entartete
Kunst” (elfajzott művészet) hirhedt vándor-tárlata, többek között Kirchner
számos kipellengérezett művével, amelyeket a propagandisztikus
rendezvény-sorozat befejezése után egyrészt múzeumi raktárak mélyére száműztek
avagy benfentesek eltulajdonítottak saját kollekcióik gyarapítására, másrészt elkótyavetyéltek
külföldi köz- és magángyűjteményekbe. Így hovatovább a világ távoli tájain szétszóródtak
a szélrózsa minden irányába, ezért akár kései, helyi vonatkozású erkölcsi jóvátételnek
is beillik most Salzburgban ez a reprezentatív nemzetközi seregszemle.