Bátor dolog Platón
barlanghasonlatával nyitni meg egy sötét teremben installált, realista
festményegyüttest. A valóságutánzó művészet legnagyobb hatású ókori ellenlábasa
ugyanis éppen az ilyesféle szemfényvesztések ellen kelt ki.
A Bartók 32 Galéria sötét helyiségében, éles reflektorok
pengefénye mentén körbevágva úgy izzanak a fiatal kortárs művész klasszikus
épületfestményei, mint az árnyékvilág bábjainak barlangbeli lenyomatai. Közben
kint az udvaron a Nap igazi fénye ragyog, hívogatva a látogatót az ideák
magasabb köreibe: a Bartók Béla úti valóságba. Micsoda antiklasszikus gesztus!
Pedig Kondor Attila épp a tradicionalista festőket tömörítő Sensaria társaság
tagjaként lett ismert a hazai színtéren néhány évvel ezelőtt. Nem is tagadta
meg igazán önmagát, az új kiállításon szereplő festmények az itáliai klasszikus
építészet emlékeit gyúrják össze a platóni és heideggeri filozófiahagyománnyal.
Hatalmas vásznakon többé-kevésbé egynemű háttér előtt szimbolikus architektúrák
lebegnek. Vaskos, faragott kőkeretbe zárt ajtótáblák, mini obeliszkek között
vezető lépcsősorok, különálló házikószerű ókori szentély, császárkori kerti
medence bepocsolyásodott, néma víztükörrel. A vonalzóval meghúzott, elegáns
élek között szürnaturalista hévvel dolgozik Kondor, fantasztikus tarkaságban
hordja fel és keni szét a színeket, izgalmasra „antikolt” felületet hagyva maga
után. Az illuzionizmussal viszont nem mindig törődik, bár az épületrészleteket
egy valódi római utazás emlékeiből merítette, nem precíz vedutákat festett,
inkább elképzelt, idealisztikus architektúrákat. Egy indigókék semmi közepén
lebegő, bálványnélküli szentélyt, feketére zárt ablaktáblákat, csukott kazettás
ajtót, ismeretlen irányba vezető, sötét-világos képpárokon tükröződő lépcsősorokat.
Csupa ideáltipikus architektúrát, az útnak és az önmegismerésnek a metaforáit.
Nem is vacakol a pontos részletekkel, az oszlopok alja hol kisebb, hol nagyobb,
a párkány sem tökéletesen szimmetrikus, ráadásul az axonometrikus rajzolat
miatt a legtöbb kompozíció elbizonytalanító módon megbillen. A csálénak tűnő
kockarendben nem találjuk önmagunkat, hiszen a csak néha feltűnő perspektíva
miatt nincs igazi, rögzített nézőpont. Kívül rekedünk a festményeken, a
szentély bejáratánál, a zárt ajtók előtt. De ha erőnek erejével be szeretnénk
lépni, akkor felcsendül fejünkben a kísérőszövegből kihámozható képcím: Gnoti
se auton, vagyis ismerd meg önmagad! A görög felirat valaha a delphoi jósdát
díszítette, cinikus és realista válaszként a misztikus próféciákért érkező
idegenek kérdésére. A másik képegység címe meg a Heidegger-féle jelenvalólétet,
a Daseint visszhangozza. Nincs itt semmi hókuszpókusz, Kondor nem platonista
énjét csillogtatja meg, nem műalkotásokba rejtett ideákkal kufárkodik, inkább
gyakorlatias életvezetési tanácsokat ad. A festmények minden misztikus derengés
ellenére nem rejtenek ősi titkokat, némán, de barátságosan hallgatnak,
noszogatva a látogatót, hogy hagyja el a kiállítást, lépjen ki a napfényre és
ismerje meg önmagát. Vagyis a kép csak ugródeszka a tudás felé – ezzel a
művészeteszménnyel pedig még a mogorva Platón is egyetértett volna!