A komoly nemzetközi karriert a háta mögött tudó Drozdik Orshi (Orsolya) párját ritkítja a hazai kortárs művészek mezőnyében: imponáló az elméleti felkészültsége. Ráadásul a nyugati értelmiségi körök legnépszerűbb szerzőiből táplálkozik, Derrida, Foucault és Lacan könyveiből, vagyis a posztstrukturalista filozófia nagyjaiból, akik a ledöntött, központi, szervező Struktúrák romjain üldögélve szövik a posztmodern szövegtakarót a marxista és freudista hagyománytöredékek köré.
És persze ehhez hozzá kell még illeszteni a posztfeminizmust is, mert
Drozdik számára ezek a könyvek saját női énjének a megértése
szempontjából fontosak. Nem meglepő tehát, hogy a Kiscelli Múzeum
romtemplomában installált műegyüttese is a szebbik nem témáját
boncolgatja, egy nem túl kézenfekvő motívumon keresztül. A kiállítás
alapját Mária Terézia csak leírásokból ismert csillárja jelenti. A
világítótestet Európa legrégibb kristálycsillár-készítő manufaktúrája
gyártotta le a császárnő számára. A Josef Palme által alapított cég a
18. század legelőkelőbb uralkodóinak dolgozott, XV. Lajos francia királytól Erzsébet orosz cárnéig. A második világháború után Csehországból Németországba kitelepített Palme család mindmáig működteti a vállalatot, számos csillárjuk függ olyan reprezentatív terekben, mint a szaúd-arábiai uralkodó palotája, a milánói Scala vagy éppen a washingtoni Fehér Ház. Josef Palme remekművei díszítették Mária Terézia 1743-as prágai koronázását is, majd a császárnő személyesen rendelt egy újabb darabot a manufaktúrától 1746-ban. Ez utóbbi híresült el Mária Terézia-csillár néven, mind a mai napig így tartják számon a régiségbúvárok és az utángyártók. Az 1746-os évszám a művésznő számára különösen fontos, hiszen ekkor született Edith Simpson, a felvilágosodás legendás tudósnője – akit Drozdik talált ki, egy összetett posztmodern történeti szerepjáték kedvéért. A tökéletes csodanő most nem jelenik meg, Drozdik a Kiscelli Múzeumban a látványos barokk világítótestet szedte szét darabjaira, hogy eljusson rajta keresztül a nőiség princípiumáig. (Illetve a nőiség valamiféle megértéséig, hiszen a posztfeminizmus korában a princípium eszencialista eretnekség!) A félsötét templomtérben egy több emelet magas, ágas-bogas, fehér luftballon lóg. A császárnő csillárjának hatalmasra felnagyított, egyszerre vásárian banális és lenyűgözően fenséges óriásverziója. A szintén méretes kristályfüggők külön találhatók, fekete változatban a falra felakasztva, vagy fehér gipsz formában mészkőlapokra kiterítve. A templom félreeső zugaiban pár csilláros olajfestmény bújik meg, nyers expresszív és visszafogott ambient stílusban. A hely szelleméhez tökéletesen alkalmazkodó, mégis szemtelen és profi műegyüttes értelmezését az oratóriumban kiállított képek kapcsolják a feminizmushoz. Az apró akvarell lapokon Drozdik eljátszik a csillár- és a kristályformák alaktanával. A középen barokkosan összehúzódó bábuformától – pár könnyed absztrakciós lépcső után – eljut az archaikus női sziluetthez. Vagyis a csiszolt függőket tartó, aranyozott vagy ezüstözött fémszerkezet azonosul a karcsú derekú császárnővel, az egyetemes ősasszonnyal és a tátongó női szeméremmel. Végül is, miért ne? Duchamp maszkulin palackszárítójának feminim párja.