Bár rejtett hangszórókból halk háttérmuzsika szól és külön fülkében non-stop filmvetítés folyik, a salzburgi Rupertinum május 4-ig tartó jubiláris kiállításán mégiscsak a vizualitásé az elsőbbség. Ich muss die Kunst anfassen (Meg kell ragadnom a művészetet) címmel két emeletet betöltő reprezentatív tárlatot rendezett és akár önálló albumnak is beillő kísérőkatalógust adott ki az intézmény Igor Sztravinszkij születésének 125. évfordulójára.A kozmopolita muzsikus orosz földről francia intermezzóval végleg Amerikába települt át, közben pedig őmaga és művei bejárták a világot, így aztán nem csoda, hogy a korabeli avantgárd világhírű mestereivel sorra kapcsolatba került. Miközben Léon Bakst közismert jelmeztervei még barokkosan burjánzó mustrákkal terheltek és szecessziósan kacskaringósak, meglepően levegős és lényegretörő Ludwig Kainer 1913-as, Russisches Ballett című litográfiai mappája, akárcsak Artur Grunenberg azonos technikájú és hasonló tematikájú lapjai 1922-ből. Gyerekrajzokra emlékeztetően naív és meseszerű René Auberjonois tucatnyi akvarell díszletterve A katona történetének 1918-as svájci premierjéhez. Mellette a vitrinben még Degas híres balerináira emlékeztet Pablo Picasso táncosnőket ábrázoló rajza az Orosz Balett 1919-20-as évadjának program-borítójáról. Ugyanebben a műsorfüzetben Léonide Massine portréját pedig szinte mellszoborszerűen véste papírra ceruzával a művész. Kénsárga-fekete színkontrasztban tartva most is modernül hat Mihail Larionov 1921-es, vegyes eljárású kakas-maszkja a Róka börleszk-balettjéhez. Ugyanebben az évben festette olajjal lenvászonra Robert Delauney a mester félprofilját, amely annyira oldott, hogy messziről könnyed akvarellnek tűnik. Hasonló nézetben skiccelte Alberto Giacometti is a karakteres arcélt 1957-ben, mégpedig kettőzött kontúrvonalakkal, ami elmozdulásos filmfelvétel-jelleget kölcsönöz a vázlatnak. A legérdekesebb azonban – már életnagyságú mérete miatt is – az olasz futurista Fortunato Depero 1916-os jelmezterve A csalogány dalához. Ezt végül sosem kivitelezték – mert a premierre csak évek múlva került sor, immár Henri Matisse kosztümjeivel –, de a mostani tárlatra rekonstruálták a drótvázra rögzített öltözéket, amely az emberi testet ugyanúgy merev mértani formák mögé rejti, akárcsak a Bauhaus Triadisches Balettje.
Sztravinszkij szoros kapcsolatban állt a fotóművészettel még a színes fénykép és a hangosfilm diadala előtt, amikor már-már dokumentáris mozgássorozatokban örökítették meg a fekete-fehér képkockákon dirigálásának vagy zongorajátékának egyes részleteit és jellegzetes gesztusait. Eleinte a nyilvános előadások hivatalos beállításai dominálnak, majd fokozatosan előtérbe kerül a privát szféra, a tudatosan bevállalt vagy a véletlenül ellesett groteszk póz. A fényképek tömkelegében ismeretlenek mellett olyan híres mesterek hosszú sorára bukkanunk, mint Henri Cartier-Bresson, Ernst Haas, Georges Platt Lynes, Arnold Newmann, Edward Weston, Man Ray, Richard Awedon, Laelia Goehr, Eric Schaal, Peter Stackpole avagy Ulf Strähle. Az i-betüre a pontot a tárlat frappáns záróakkordjaként szervezett nemzetközi tudományos tanácskozás teszi, amelynek keretében a Costas művésznevű ismert amerikai balett-fotográfus táncfelvételeit láthatja a közönség.