Könnyed francia sikk itt is, ott is: Márffy a Kogartban, Márffy
Debrecenben. Rockenbauer Zoltán már egyszer körbejárta alaposan a
Csinszka-ügyet. Lett belőle egy élvezetes stílusban megírt emlékmontázs,
amiben tisztázta Ady fiatal feleségét az irodalomtörténészek által
ráhordott vádak alól. Az irodalmárok ugyanis nem bocsátották meg a
nyughatatlan erdélyi arisztokratácskának, hogy miután az ujja köré
tekert Költő 1919-ben elhunyt, nem akart örökké a „nemzet özvegye”
maradni és újabb áldozatok után nézett. Előbb a következő ügyeletes
zsenire vetette ki a hálóját, a szépelgő Babits Mihályra, de a fiatal
poéta – legalábbis a nehezen kibogozható pletykák alapján – túlságosan
görcsös és aszexuális volt a mindig tűkön ülő, nyughatatlan Bertukának.
Így inkább levadászta a szintén ígéretes jövő előtt álló Márffy Ödönt,
az avantgardista Nyolcak úri fiúját.
„Ödön drága, nagyszerű ember – mondta róla –, a legszebb és a legtökéletesebb férfipéldány.” Szép életük volt, elegáns polgári szalont vittek, ahol megfordult a pesti művészvilág krémje. A jó vágású Márffy (hivatalnokcsalád fia!) megbízhatóan építgette karrierjét és persze festette a jobbnál jobb portrékat feleségéről. A debreceni Modem festészeti kiállítása az Ady grandiózus temetésétől Csinszka 1934-es haláláig ívelő másfél évtizedet dolgozza fel. Nem a százszor megverselt és az irodalomtankönyvekből ismert Boncza Berta áll előttünk, hanem Márffy pár évvel idősebb kedvese és múzsája. Az art deco dzsentrilány, akit másik hűséges tisztelője, Móricz Zsigmond jellemzett a legtalálóbban: „Modern nőcske, aki erdélyi urak vérét és a modern kultúra pezsgőjét hozta magában.” A földbirtokos ivadék és a nagyvilági kokott tényleg benne volt, hol ilyen, hol olyan keverési arányban. Rippl-Rónai 1915-ös pasztellképén még semmit sem sejteni, zöldszemű bájos leányka, kis fekete kalapban, bármiféle múzsa-aura nélkül. Márffy franciásan könnyed ecsetje kellett ahhoz, hogy megszólaljon Csinszka nagy szeme, csücskös szája és pisze orra. Egy 1920-as arcképén Bertuka szemei már jeges kéken, haragosan izzanak, míg a merengő variánson lágy szürkében omlik szét a szembogár. Máskor meztelen fauves-aktként kínálja bájait a festőnek, darabos ecsetvonások, harsány színfoltok között, szégyenérzet nélkül domborítva a kerti széken. Vagy a kissvábhegyi villa tornácán évődik a párizsi virtuozitással megfestett éjszakai társasággal. Esetleg tisztes polgári dámaként tesz-vesz a Dráva utcai lakás barokk bútorai között, illetve diszkréten könyvet olvas a karosszékben. A benne szikrázó neurózist talán az 1929-es, vállkendős profilkép adja vissza a legjobban, lággyá merevedett görcsös mozdulatával, felfelé fordított jégkék íriszével, a porcelánpírral és a bubifrizurával. Márffy kapcsolatukban betöltött szerepét pedig az utolsó emlékfestmény fedi fel a legszívszorítóbban: a fehér kísértetként könyöklő nő mögött csak éppen hogy feltűnik a férfi sötétlő alakja. A kiállítás – a félszáz festmény mellett – dörgő versfelolvasások és Csinszka saját kezű rajzai között vezeti végig a nézőt az art deco múzsa életének alig-alig ismert tizenöt évén.
MODEM, Debrecen
2010. február 25. – 2010. május 23.