Középen nagy méretű portrék köszöntik a látogatót, kétoldalról pedig jazz-zenekarok kísérik lépteit Gyémánt László mostani kiállításán, amelyik május 29-éig tart a József Attila Klubban (Bp.VI. ker., Eötvös u. 27–29.).
Már pályafutása elejétől rendszeresen foglalkozott mindkét témakörrel, így a kamaratárlaton is sok a régebbről ismerős kép a grafikák és a festmények között egyaránt. Azon viszont minden újabb találkozáson eltűnődöm, mert ismételten meglep, mennyire brilliáns rajzoló és milyen bravúros piktor volt világéletében. Talán túl könnyű kézzel dolgozott és épp ez tette „gyanússá”, úgynevezett „sorozatgyártóvá” vagy állítólagosan „felszínessé” sokak – de legalábbis irigyei – szemében.
A legrégebbi ceruzarajzokon a szülei helyett őt felnevelő nagyanyja (1967) és nagyapja (1973) alakját idézi –, akik egy életen át becsülettel végzett munka után, büszkén visszapillantva élvezik a megérdemelt pihenést –, majd Mestereim (1983) címmel szakmai példaképeit foglalja portrékoszorúba: az osztrák „mágikus realizmus” bécsi atyjától, Ernst Fuchstól kezdve a Rómába települt Amerigo Toton és a pesti Hincz Gyulán át a katalán polgárpukkasztó életművész Salvador Dalíig. Nagy méretű, monokróm vásznain is megismétli Tot vagy Hincz óriásira felnagyított arcát Faludyval együtt 1999-es triptichonján, ihlető múzsája és életének társa – Krisztina – pedig tágranyílt szemmel meditál a múlton vagy mereng a jövőbe… Tavalyi datálású a meztelen felsőtestű és lenyűgöző őszinteségű Önarckép alkonyatkor – térdén nyugtatva ecsettartó jobbját –, úgyszintén Pogány Judit minimális ecsetvonásokkal felkent, ősz hajú feje. Az idei friss termésből még a festőállványon „szárad” Darvas Iván portréja –, aki rendezőként 1982-ben felkérte őt Beckett: Godotra várva című színdarabjának díszlet- és jelmeztervezésére, amit „élete főművének” tart mindmáig – és nem utolsósorban az Anyám ezerráncú arca világít a sötét alapról, amint kortól deformálódott kézfejével támasztja homlokát, de szeme fiatalosan csillog és csak egészen közelről vehetjük észre hófehér csuklópántján az apró sorszámot…
Az egész életét végig kísérő jazz-muzsika témaköréből itt most csak egyetlen kép idézi az 1999-es Chicago Blues ciklus aranyportől csillámló barna expresszivitását, a sebességtől elmosódottan tovasuhanó hídpillérek vagy mozdonykerék küllők már-már absztrakt kavargásával. Mintha régi amatőr felvételek volnának egy családi albumból, okker-árnyalatokban tartja a 2003-as Kovács Andor triót, a Martiny együttest valamint Szabó József zongorázását. Ennek a triptichonnak 2005-ös folytatása Tony Lakatos a szaxofonnal, Kovács Gyula a dobokkal és a cíntányérral, illetve Garai Attila a zongora és a mikrofon előtt űlve. 2006-os Jazz-sorozatának átrajzolt, festett, karcolt fotográfiái alapján kapta ez a sajátosan egyéni technikai eljárás a „gyémántográfia” keresztnevet, annyira összetéveszthetetlen metódusa másokkal. Végül ebben az évben született javarészt üresen hagyott vászonfelületek közepén, meszelő szélességű festéknyomokkal, áttetszően barna diófapác-tónusokban felvitt „pillanatfelvétele” Pege feledhetetlen nagybőgőzéséről vagy Kleinschuster mesteri trombitálásáról, csupán az arcra és a kézre koncentrálva, a minimal-art eszköztelenségével kacérkodva. A tárlatlátogató pedig eltűnődhet utólag: Gyémánt úgy tud festeni, hogy monokróm piktúrájában sem lehet észrevenni a szín valós hiányát…