A Képzőművészeti Egyetem Barcsay-termében ismét tehetséges hallgatók munkái versenyeznek a figyelemért. A technikában, témában változatos művek kirajzolják azokat a trendeket, amelyek a fiatal generációt foglalkoztatják. Felfedezhetjük a mesterek befolyásoló hatását, de friss, egyéni hangokat is találunk. Vigyázat, a pontos idő: 1920–1932!
A Reformok évtizede címet viselő kiállítás nem kevesebbre vállalkozott, minthogy tíz év magyar képzőművészetének archeológiai keresztmetszetét láthatóvá tegye. Háttérben azok az intézményi változások állnak, amelyek Lyka Károly vezetése idején következtek be a Képzőművészeti Főiskolán: szabad tanárválasztás, művésztelep, természetközpontú szemlélet, oktatás egységesítése, új tanárok, mint Vaszary, vagy Csók meghívása. Az ezekkel együtt járó szabadabb szellemiség több kísérletezést engedett a diákoknak, mint előtte. A tárlat anyaga mindenesetre ezt bizonyítja, hiszen a művészek főiskola alatt készített munkáiból válogat. Olyan, mint egy mai diploma-kiállítás, vagy év végi kipakolás: sokszínű és széttartó. Ugyanakkor a kurátorok nem is kívántak koherens képet mutatni, hanem párhuzamos, olykor egymást keresztező, vagy éppen egymással ellentétes olvasatokat, irányokat felvázolni a különféle stílustendenciákon keresztül, amelyek a korban egymás mellett éltek. Fontos érdeme a koncepciónak, hogy a tudatosan sűrű, konfúz látvánnyal differenciálja, és árnyalja a korszak megítélését.
A hazai progresszív eszmék szétzilálódtak az I. világháború után, de úgy tűnik közvetett csatornákon keresztül, modulált formában a fiatalabb alkotókban továbbéltek, részben a Főiskola enyhült légkörének köszönhetően. Merész, de felszabadító húzás, ahogy a művek visszakerülnek eredeti képzőművészeti közegükbe, ahogy a nagy, kanonikus művészek (Ámos Imre, Schaár Erzsébet) a diák szerepébe kerülnek vissza, ezáltal alkalom nyílik a felfedezésre, összehasonlításra, újraértékelésre. Felfigyelhetünk például Martinszky János következetes pályájára. Pihenő című vászna korai remekmű, tökéletesen beleillik az életműbe a felületet beborító stilizált csillagok struktúrája, a központi figura lágyan ívelő, organikus kavicsformája, a színek barnás tónusa révén. Hincz Gyula dekoratívan légies absztraktja súlytalanná válik Schubert Ernő, és Trauner Sándor geometrizáló, kollázsszerűen építkező csendéletei között. Czillich Anna szuggesztív önarcképének szerkesztettsége, összefogottsága, és szikár előadásmódja kiemelkedik a kor portréterméséből.
Az ingyenesen megtekinthető tárlat az iskolai tananyag mentén tagolódik. A fő hangsúlyt a festmények képviselik, amelyek a nagy, üvegtetős teremben kaptak helyet. A portrékat, aktokat, tanulmányfejeket felvonultató szobrászati anyag kevésbé markáns. Magyarázható egyrészt a műfaji adottságokkal, másrészt, ahogy Nagy Ildikó is írja a kiállításvezető táblán ezen a tanszéken nem érvényesült a reform. Az inspirálóbb légkörre vágyó hallgató vagy átiratkozott Vaszaryhoz, mint Beöthy István, vagy kiment Párizsba, mint Goldmann György, vagy otthagyta az egészet, mint Vilt Tibor. A két kisebb helyiségben a grafikák kerültek bemutatásra, az elsőben az alakrajzhoz, akvarellhez kapcsolódó, elsősorban élő minta után rajzolt fejek, a másodikban pedig a rézkarc. Különösen ez utóbbi érdemel figyelmet, 1921-ben nyitotta meg ugyanis Olgyai Viktor a Főiskola grafikai osztályát. Az itt látható, kvalitásban jelentős darabok bizonyítják a klasszikus mélynyomású technikák felértékelődését, amely az 1. világháború után nálunk is bekövetkezett a külföldi trendekkel szinkronban. Volt negyedik szekció is, az aula, ahol szintén rajzok szerepeltek, de érthetetlen és sajnálatos módon egy másik kiállítás miatt lebontásra került. A terekben elhelyezett vitrinekben korabeli újságkivágatok, cikkek, kritikák, fotók, levelek illusztrálják ennek a tíz évnek a történetét, polémiáit, botrányait, sikereit. A kiállításvezető táblák szabatosak és informatívak, épp annyit tartalmaznak, amennyi szükséges ahhoz, hogy a néző eligazodjon az 1920-as évek művészeti felsőoktatásában.
A népes kurátorgárda (Blaskóné Majkó Katalin, Kopócsy Anna, Nagy Ildikó, Révész Emese, Zsákovics Ferenc) által rendezett Reformok évtizede című tárlat ahhoz a sorozathoz kapcsolódik, amely a Képzőművészeti Egyetem múltját dolgozza fel. A közeljövőben megjelenő szakkatalógussal együtt szerves folytatása lesz A Mintarajztanodától a Képzőművészeti Főiskoláig (1871-1921) című kiállításnak és tanulmánykötetnek. A másik apropó, az intézmény alapításának 140. évfordulója. A magánygyűjtőktől és közgyűjteményekből érkező, impozáns méretű kiállítási anyag, kétségkívül egy különlegesen ritka együttállást és rekonstrukciót valósít meg, amely nemcsak a szertárakról, művésztelepekről, szabad tanárválasztásról, hanem magáról a korról is tudósít.