A Műcsarnok megrendezte
a szezon nagy kortárs művészeti parádéját, olyan friss, ezredfordulós
sztárokkal, mint a svájciak videoüdvöskéje, Pipilotti Rist, vagy a szexi
piktogrambabák brit dizájnere, Julian Opie.

Minden, amit a neo-konceptuális félteke ma fel tud
vonultatni: teremnyi installációk, rideg és természetellenes óriásfotók,
politikai aktivizmus, buddhista meditációra indító video, feminizmus, erotika,
Közel-Kelet, Balkán, bizarr akvarellek, falat kitapétázó rajzocskák, családon
belüli erőszak, és egy iPod-stílusú, azonosíthatatlan jövő-objekt. Az előteret
betöltő orvosi rendelőbe oltott, forgó szusibár után Pipilotti Rist nyűgözi le
a látogatót. A mennyezetre vetített Homo Sapiens Sapiens öt évvel ezelőtt
Velencében bűvölte el a közönséget. A néző szőlőlevélszerű plüssvánkosokon
elheveredve bámulja a fölé terpeszkedő pszichedelikus Édenkert csodáit, a vörös
hajú, szeplős, meztelen nőt, aki valószerűtlen szemszögekből (tükrözésekkel megsokszorozva)
teszi-veszi magát az ősbuja természet közepén. Mint egy erdei nimfa, ruha
nélkül táncol a harmatos réteken, férfimagként ontva ki a lédús trópusi
gyümölcsök húsát. Legkisebb porcikái, hajlatai is ötméteres nagyításban,
akkorára nőnek a földön heverő néző felett, mint egy mindent betöltő kelta
természetistennő, valami férfielőtti, északi Földanya. A másik véglet Thomas Hirschhorn installációja a Műcsarnok
apszisában: fekete nejlonfóliába bebugyolált, óriási terepasztal, szénné égett
kartonpapír házakkal, tűzként világító vörös olvasólámpákkal és fehérre festett
ENSZ-járművekkel. A távirányítós autók, kamionok és dzsipek közönyösen
álldogálnak a fekete dombok között, jelképezve a glóbusz háborús válsággócait.
Az installáció minden bizonnyal a világszervezet megkérdőjelezhető politikáját
taglalja, az egyes földrajzi egységek mellé fellógatott, könyvtárnyi-méretű
szakirodalom útmutatásával. A költői, barátságos és jókedvű Pipilotti Rist és a
lenyűgözően tudálékos, pesszimista Thomas Hirschhorn között mindenki
megtalálhatja a neki tetsző közbülső fokot. Marina Abramović híres videói a
balkáni termékenységmágia fogásait mutatják be, kendőzetlenül rekonstruálva a
népszokások 18 éven felülieknek ajánlott praktikáit. Tracey Moffatt
gyerekkorának szenvedéseit tárja fel pár retró-fényképen keresztül, Julian Opie
pedig egy ringó csípőjű piktogramnővel keresi az erotika és a technológia
közötti legkisebb közös nevezőt. De van még virágsziromként lehulló japán
tetoválás, síró dán kamaszfiú előtt táncoló apafigura, sivatagban heverő afgán
holttest, teljes termet megtöltő fekete-fehér graffiti, daruról hangos
koppanással lezuhanó arab szoknya és egy óriási fakó olasz strand. A válogatás
a spanyol Musac nevű vadonatúj kortárs művészeti központból érkezett. A kurátorok
vallomása szerint, a 21. századi képzőművészet az életről szól (innen a cím: Mi
Vida, vagyis ”az én életem”), sőt, életünk tükre, szerves, nélkülözhetetlen
része már. Ezt illusztrálandó a bejáratot kis híján eltorlaszoló szusibár néha
valódi véradóállomássá alakul át. Ottjártunkkor fekete szalag zárta el a
látogatótól – és ez jelzi a kortárs művészet „életbe vágó” aktivizmusának
nagyon is létező határait. De a parti attól még dübörög…

A Hősök terének másik oldalán – mit sem törődve a művészet
és a világ ismét szorosra fűzött kapcsolatával – tovább folyik a 19. század
végi mesterek fényezése. A riasztó svájci Hodler és a borzongató francia Moreau
után a virtuóz Alfons Mucha teszi tiszteletét a Szépművészeti Múzeumban. Mucha
nem új felfedezés: a csehek külön bejáratú világsztárja, aki a szecesszió pár
évtizeddel ezelőtti újrafelfedezésével együtt bekerült a művészettörténet közönségkedvencei közé. A tárlat tisztes
plakátválogatás, feldúsítva pár fotóval, egy-két szénrajzzal és
olajfestménnyel. A kiállítás szuperprodukciónak sovány, de a földszinti
csarnokokban terpeszkedő Moreau-val együtt kiadós szombat délutáni
kultúrprogrammá kerekíthető. Muchától mellesleg nem szabad túl sokat várni, nem
volt rejtélyes lángelme, inkább profi iparos, boszorkányos rajztudással. Az
avantgárd fel se tűnt neki, mindvégig fiatalkori újításaihoz ragaszkodott, a
szenzációs starthoz, amikor hibátlanul ráérzett a korszellemre. Kitalálta
plakátban az Art Nouveau-t: a buján tekergőző ornamentikát, a tapétaszerűen
kilapított dekorativitást, a luxus érzékiségét és a reklámnővé lealázott
nagyvárosi femme fatale-t. A századforduló párizsi üdvöskéjének, Sarah
Bernhardt-nak a kérésére született meg a klisé, az igéző nőalak köré font, álló
formátumú falragasz. Innentől nem volt megállás, tombolt a szecessziós
plakátforradalom: kígyózó liánok, hímzett mustrák, szeszélyesen úszó
spagettifürtök, érzéki vállak, misztikus szimbólumok.  Rajzolni ördögien tudott, a szecesszió
egyszerre jólszabott és zabolátlan ostorcsapás-modorában. A tárlat címe szerint
Mucha mindvégig a nők dicséretét zengte. Valójában – szemkápráztató és virtuóz
grafikai trükkök közepette – leegyszerűsítette őket egy érzéki reklámkellékké.