Orosz István Bálint Házban rendezett kiállítása egy három évtizeden
átívelő pálya munkáiból mutat be grafikákat. Orosz virtuóz képein a
kultúrtörténet egyik rétegét halmozza a másikra, a történelem és a
művészettörténet korszakain vezeti keresztül nézőjét – aki a szellemi
kalandban csak azután tud partner lenni, miután feldolgozta a képek első
számú mellékhatását: az „aha-élményt”. A kifordítom-befordítom képek
figyelmünkre apellálnak. A művész – aki ezúttal az illúzió mérnöke is –
hipotéziseket tár elénk, s mi részt veszünk a kísérletben,
érzékszerveinkkel ellenőrizzük hipotéziseit. Percepciónk a tudatos
következtetések és az optikai tudattalan észleléseiből állnak össze.
Orosz minden szinten „támad”: művei teljes embert igényelnek, arra
építenek, sőt annál többre. A tudatos és a tudattalan szintjén egyaránt
operál. Figyelmünket felhívja arra, ami ott van és arra is, ami nincs a
képen.
Hiány című sorozatát éppen erre, a negatív terek paradoxonára építi fel. Ez az egyik legkülönösebb sorozata, hiszen a hiány körüljárásával a minimalizmus és a konceptualizmus művészetének területére lép, miközben alkalmazott technikája tradicionális. A rézkarcot egyre kevesebben alkalmazzák, pedig – ahogy Orosz munkáiból is kiviláglik – egy klasszikus technika használata nem prolongálja szükségszerűen a múltat! Sőt, sajátos hatások és összefüggések tárulhatnak fel, amikor a jelent historikus rétegek szűrőjén át szemléljük.
Orosz István munkái nagy előképzettséget igénylő ujjgyakorlatok, melyek gyakran – a sok építészeti metafora révén – a barokk és neoklasszikus építészek tanulmányait is felidézik. Ha a képeken megjelenő oszlopok, balusztrádok, hengerek és megannyi fallikus szimbólum repülni tudna, a kiállítótér egy repülőtér lenne, Orosz István pedig forgalomirányító. De irányít ő így is. Sok munkájánál egy bizonyos ponton kell állnunk, hogy jól lássuk a képet, vagy a képből előbukkanó másik képet, ha úgy tetszik fantomképet, az anamorfózist. Ez a ferde felületre perspektívában vetített kép csak egy bizonyos pontból szemlélve áll össze. A módszert a feltételezések szerint maga Leonardo találta fel, Holbein is alkalmazta, lassan önmagában egy műnemmé vált. Orosz István mestere ennek a stimuláló illúziónak. Ennek is. A barokkban olyannyira elterjedt vanitas (vagy más néven: memento mori) koponyákra kihegyezett, morális felhangú képtípusba is képes volt új életet lehelni. Mintha számára az esztétika és az optikai illúziók rendszere egy olyan könyvtár lenne, amelyben ideológiai és stilisztikai lehetőségek kínálják magukat kikölcsönzésre és a jelenhez való adaptálásra. Orosz művei a rendet és káoszt néha együttesen jelenítik meg és rendezik matematikailag is értelmező formulákká. Képeinek nézőit gyakran labirintusokon, lépcsőkön „kergeti” végig, melyeket egyszerre alulról, felülről, kívülről és belülről látunk.
Ma már szoftverek és grafikai programok is képesek ilyen optikai illúziókat előállítani, de ha jól sejtem, ezek azért kevés embert hoznak izgalomba. Az így előállított képekben nem keresünk mögöttes tartalmat, reanimált múltat, nem pásztázzuk őket izgalmas, váratlan felfedezések után kutatva. Viszont meglétük, gépiességük még inkább felértékeli Orosz István és a hozzá hasonló művészek megszállottan végzett munkáját. És figyelmet irányít arra is, hogy ez bizony elsősorban szellemi tevékenység, ami egy valóságos polihisztort igényel! A gép gyártotta illúziók úgy viszonyulnak a képzőművészeti eljárásokkal készítettekhez, mint a tablettás bor a tokaji aszú esszenciához. Célcsoportjuk is más. Ha kellően hosszú időt töltünk Orosz István grafikáinak társaságában szert teszünk egy szerfelett hasznos képességre: kételkedni kezdünk a valóságban és szemünk megbízhatóságában. Ez a „vértezet” a legértékesebb útravaló, amit a művésztől kaphatunk.
Bálint Ház
2010. február 28 – 2010. március 25.