A Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület bemasírozott a Nemzeti Galéria csupa márvány falai közé. A pályázati úton kiválogatott anyag a legfrissebb kortárs trendeket spricceli be az ásatag közintézmény Munkácsy-szagú miliőjébe.

Ilyen se volt még: recenzensünk hosszasan vizsgált egy nejlonnal összekötözött, kissé viharvert egzotikus dísznövényt a Nemzeti Galériában. Hogy vajon az a közeli kortárs projekthez tartozik-e vagy egy óvatos teremőr néni rugdosta be a lépcső alá. Egyértelmű döntés nem született – és ez már jelzi, hogy amolyan „kortársias” élményfürdőben lehet részünk a Magáért beszél címre keresztelt nagyszabású kiállításon. Egyértelmű magáért beszélésről persze nem lehet szó, hiszen a FKSE nem a népszerűsítő tömegművészet fellegvára, inkább afféle keltetőtelep a konceptuális színtér non-profit térfelén dolgozó 40 év alatti alkotók számára, akik inkább álmodnak berlini rezidensprogramról, mint egy vastag pénztárcájú hazai gyűjtőről, és maradéktalanul boldoggá teszi őket, ha kritikainak vagy társadalmilag elkötelezettnek nevezik a munkáikat.

Az A-épület földszintjét és első emeletét elfoglaló bőséges anyag próbál dacolni a lehetetlen vörösmárvány környezettel. Kokesch Ádám ufó-szenzorai kissé megbolondulnak a Munkásmozgalmi Múzeum egykori boltívei alatt, jól egyik mű se érzi itt magát, távol az otthonos white cube-októl és black boxoktól. A Nemzeti Galéria tévé-állománya pedig finoman szólva se kompatibilis még egy menő kortárs kiállítótér kötelező gépparkjával. De olyan rendezői gegek már így is belefértek, mint Karácsonyi László kitöltött kérdőíve, amit – versenyen kívül – helyezett el a falon, alaposan „megheckelve” a rendszert.

Sorvezetőként három témakört kínált a kurátor, az egyik a médium kérdése, a másik a társadalmi valóság, a harmadik a művészi egó. Ezek persze csak utólagosan odaillesztett jelszavak, a kiállítást inkább a friss trendek képviselete jellemzi. Ennek köszönhetően a hagyományos olajfestmény-százalék alacsony, látunk egy-két faktúrában utazó Batykót, hiperrealista montázsos Czene Mártát és finoman sejtelmeskedő Horváth Dánielt. De sokkal jellemzőbb az a hatalmas fekete nejlonra nyomott mintázat, ami a szobafestők kontúrjait őrzi a nem túl míves hulladék-nyersanyagon. Vagy a Borsos Lőrincék által festett ágrajz, amin bemutatják hogy mi mindenre költötték el az Esterházy alapítványtól kapott pénzt.

Ha már festészet, akkor kötelezően az elmúlt egy-két év legdivatosabb technikája, az akvarell dominál! Úgyis mint a konceptuális ötletművészek munkanaplója, az apró sziporkák ideális vázlatkönyve. Csinosan bekeretezve, sorozatként tálalva. Vagy ha nem táblaképként, akkor animálva kisfilmként. Szabó Klára Petránál egy kulcslyukon bekukucskálva nézhetjük, ahogy egy piros nyári ruhás nő a konyhában tesz-vesz, természetesen akvarellből megfilmesítve. Szabó Eszter szuszogó, zsémbelődő vénasszonya szintén vízfesték-lapokból költözött fel a projektorra. Jó pár grafika is bekerült a válogatásba, kezdve Tibor Zsolt ragasztószalagok és íróasztalok között installált maszatos firkáitól iski Kocsis Tibor hatalmas hiperrealista láva-triptichonjáig és Kaszás Tamás politikai szórólapjáig.

Az izgalmas anyagban találunk még hagyományos bronzplakettbe öntött South Park figurát, kukucskálódobozba zárt dolgozószobákat, zsanérok mentén mozgatható szobrokat, szépen modellált fekete-fehér fotókat és padlóra kipakolt feszületeket. A Magyar Nemzeti Galéria elindult afelé, hogy trendi kortárs művészeti kiállítótérként is gondoljunk rá.

Magyar Nemzeti Galéria
2011. július 16 – 2011. szeptember 4.