Ritka konstelláció tér és tárlat ennyire szerencsés találkozása, mint ahogy ez a Gozsdu udvarban történt, Gábor Áron: Szín-tézis című festmény-bemutatója, illetve felesége G. Heller Zsuzsa: Áthatások elnevezésű objekt és installáció kiállítása esetében.
Bár az előbbi a G13 Galéria földszintjén, utóbbi pedig a pincében
tekinthető meg december 23-ig, a két önálló részleget búvópatakként
feltünő közös motívumok is összekötik helyenként és kölcsönösen tovább
gazdagítják egymást. Gábor Áron mindig tudatosan felkészül egy-egy
újabb tárlatának más és más színhelyére, ám a Kiscelli Múzeum
templomterének korábbi „belakásához” képest is telitalálat ez a
mostani. A festészeti előzményekre emlékezteti szándékosan a látogatót
az Archaikus gyógyulás (1998) vagy a Lappangó hagyomány (2000) az
„aranykert-periódus” sejtelmesen sárgás-fehéres-szürkés színvilágával,
legfeljebb csak nyomokban halvány hússzínekkel, amely sokakkal együtt
nekem is a legkedvesebb alkotói szakasza volt – egészen mostanáig. A
két monumentális vászon között elhelyezett Belső fény (2005) már új
irányt sejtet a maga lassan, de biztosan felszínre áramló
vérvereseivel.
Aztán diadalmasan „kitör a bordó periódus” – irodalmi párhuzammal élve: líra után a dráma -, amely kezdetben engem meghökkentett ugyan, de rögtön „szerelem lett, már az első látásra”. Elfogadtatásának pedig az lehet a titka, hogy a borvörös színtócsákat olykor tengerzöld kolorit-foltok, máskor meg szürkés-fekete ritmusok ellenpontozzák a fehér alapon – bár más és más arányban -, így hozván egyensúlyba az egész kompozíció belső harmóniáját. Mint ahogyan az absztrakció geometrikus vagy organikus formáit is jó érzékkel variálja, ezzel a kép sík elemei mellett néhol térbeli mélységeket sejtetve. Ez fedezhető fel azonos esztendőből a Rétegről-rétegre (2007) csupán négyzetméteres felületén éppúgy, mint a Hullám tér két részből szervesen összeépített, monumentális kompozícióján. Számomra úgy tűnik, hogy a Ritmikus élvezet áttételesen kötődik a művész nejének azévi főművéhez: egyrészt mindketten nyíltan és bevallottan „örömkatonák” a maguk területén, másrészt a fajansz téglalapokból komponált függöny (vagy annak a falra vetett árnyéka?) lopakodott fel itt diszkréten a vászonra…
A festő a rusztikus enteriőr felszínen vezetett csőrendszerei által szabadon hagyott falmezőket is találékonyan hasznosítja, amikor Rejtőzködő I–VI. összefoglaló címmel tavalyról arasznyi méretű, ámde belülről annál tömörebb erejű és kisugárzású „ikonokat” rakott szorosan egy csoportba, avagy idei terméséből műhelytitkaiba is beavat a Törékeny egyensúly I-IV. egymás fölé épített képoszlopával, a vegyes technika által nyújtott lehetőségek széles skáláját kijátszva, az áttetsző színfoltoktól a kalligrafikusan elegáns vonalvezetésig. Ezekből az „előzetes vázlatokból” egy véglegesen kivitelezett olajképet is mellékel azonos címmel, amelyen a háromszög motívumát is felfedezheti a figyelmes szemlélő – mint a kerámikus feleség jellegzetes gúláinak síkbeli „átiratát” – és a mögötte kitáruló horizont ismét egy másik periódust sejtet Gábor Áron folyamatosan megújuló piktúrájában.
A patinás fémből konstruált lépcsőfordulóban G. Heller Zsuzsa repesztett bordó mázú és bronzos szegélyezésű, részben mennyezetről dróton alálógatott, részben hegesztett vas lábakon álló installációja – a 2002-ből való pirogránit-krómacél Összetartozás I-II. – teremti meg az átmenetet a földszint és a pincehelyiség között, a maga szabálytalan félköríveivel és körcikkelyeivel. Itt és most külön termet kapott az Életvonal – Az elmentek emlékére 2007-es installációja, amely akkori, Fészek-béli bemutatójának helyszűke-diktálta intimitásához képest most monumentálissá nőtt. Élesebbek a súroló fények, ennek következtében mélyebbek az árnyékok, ráadásul az egész kompozíció teljesen körbejárható, így a látogató maga is részesévé válhat a látványnak. A felaprított faágaknak tűnő mázas kerámiarakás a végtelenbe vesző sínek között, a rozsdás kerekekkel vagy mögötte a térelválasztó drapéria a láthatatlan damilszálakon függő, papírvékony fajanszlapocskákkal már önmagában is eléri hatását és „megáll a saját lábán”. Ám a látványt koplexebbé teszi és élményeinket vizuális-auditív összhatássá fokozza a művészpár fiának – a videoszakot végzett Gábor Márton Dánielnek – végtelenített filmvetítése a zseblámpa világánál fellapozott könyvvel, a lángnyelvek zászlószerű lobogásával, a kerekek csikorgásával, a szél süvítésével és a sötét viharfelhők rohanásával a bíborvörös égbolton. Szintén ő komponálta a szomszédos szobában a Fakturális élvezetek 2008–2009 merőben más hatású, mert tengeralatti világ atmoszféráját idéző non-stop videóját. Itt a posztamensen fényesre polírozott és mindent megkettőzve visszatükröző, hajlított fémlap „ölelésében” érdes „pléh-gúlák” hevernek a homokban, – mintha elsüllyedt hajó rakományának szétszóródott kincsei lennének – miközben időnként „elönti” őket a tenger áradása a partra sodort fekete vasgolyókkal, akárcsak a fülke falait és mennyezetét, így a látogató feje felett is összecsapnak a tajtékozó hullámok. Csak közelebb lépve derül ki, hogy semmi sem átlátszó, ami első pillantásra annak tűnik, sőt, „nem mind arany, ami fénylik”. A kerámikusnő „élvezkedése” ugyanis abból áll, hogy égetés előtt a fémes mázzal bevont porcelánnal még „eljátszik” egy kicsit és írókával visz fel rá fakturális csíkokat vagy rücskösen „hegesztett” éleket. Legújabb kisplasztikai ciklusa – Ahogy az idő telik I–V. összefoglaló elnevezéssel – tulajdonképp anyagában színezett, mert a kemencébe helyezés előtt néhol különféle fémoxidokkal festi az egyébként natúr, mázatlan porcelánt. Így születnek azok a legyezőszerűen kitárulkozó, rovátkolt formációk – itt-ott földszínű foltokkal – amelyeket szétnyílt kagylóknak, szerteágazó koralloknak, húsos virágszirmoknak vagy dúsan redőzött pálmaleveleknek vélhet a szemlélő, ki-ki saját képzelőereje szerint… A művészpár eddigi munkásságában épp azt kedvelem, hogy egy-egy alkotásuk kellő kiindulási alapot nyújt a nézői fantázia szabad asszociációinak kibontakozására.