A tavalyi év elejétől mostanáig húzódó közös projekt
keretében, egymás után mutatott be privát képzőművészeti kollekciókat Budapesten
az Osztrák Kulturális Fórum és az itteni Francia Intézet. A mostani frappáns záró-akkord
vernisszázsán – amelyen Christa Wenzl magángyűjteménye látható kortárs osztrák
és magyar alkotásokból február 19-ig – ennek a kölcsönösen gyümölcsöző
koprodukciónak fontosságát méltatta bécsi szemszögből az egyik partner – Elisabeth
Kornfeind igazgató –, illetve párizsi oldalról a mostani házigazda – Jérome
Bloch kultúrattasé – mint aktuális vendéglátó.

A nyilvánosság elé vitt alkotások tulajdonosa – Christa
Wenzl asszony – 1994-től az ezredfordulóig dolgozott először a magyar
fővárosban, mint az Osztrák Kulturális Intézet igazgatóhelyettese, majd második
menetben 2005-től napjainkig az itteni osztrák gimnázium tanára. Így került
közvetlen kapcsolatba azokkal a fiatalokkal vagy rangidős mesterekkel, akiknek
munkáiból most egy meglepően egységes válogatást láthatunk, Klimó Károly
festőművész rendezésében, akitől a kiállítás ötlete is származik. A megnyitó
beszédet Hans Knoll bécsi galériás tartotta, aki más külföldieket, sőt, még
magyar műkereskedő kollegáinak többségét is messze megelőzve, annak idején tudatosan
nyitott a néhai „keleti blokk” országai felé, így még a rendszerváltás előtt
elsőként alapított galériát párhuzamosan Budapesten is és nagyjából
ugyanazokkal a  művészekkel foglalkozik
következetesen, mint akik a mostani kiállításon is szerepelnek. A tapasztalt
szakember egyrészt azt emelte ki, hogy a társadalmi egyenrangúság ellenére
napjainkban viszonylag még mindig kevés a nő a műgyűjtők között és ennek okait
nem a hozzáértés hiányában, hanem az ehhez szükséges anyagi függetlenségben
kell keresni. Ugyanakkor rögtön sietett hozzáfűzni: a gyakorlat azt mutatja,
hogy egyes kiváló kollekciók sokszor igen szerény financiális háttérrel jöttek
létre. Sokkal nagyobb szerepet játszott a tulajdonos intellektuális
felkészültsége, határozott ízlése, vele született kvalitásérzéke és nem utolsó
sorban intenzív kapcsolata a szóbanforgó művészekkel. Ez olykor nem zárja ki az
építő kritikát sem, amelyből mind a művészek, mind pedig a műélvezők egyaránt
profitálhatnak és együttes erővel viszik előbbre a kortárs képzőművészet ügyét.
A továbbiakban kifejtette többek között, hogy a magángyűjtemények – legalábbis
szerencsés esetekben – nem maradnak meg egy-egy otthon zárt falai között, hanem
szélesebb társadalmi körökre is kisugároznak. Például a tulajdonos munkahelyén
kerülhetnek állandó jelleggel az irodák falára, avagy időszaki tárlatokra
kölcsönzik ki az alkotásokat az ország határain belül, netán azon is túl, mint
ahogy ez a jelen alkalommal is történt. Így közvetlenül vagy éppen közvetve,
talán másokat is meggyőzhetnek a műgyűjtés hasznos és szépséges voltáról,
remélhetőleg rövidebb vagy éppen hosszabb távon.

A legrégebbi munkák között tallózva, Birkás Ákostól
felfedezhetünk egy kicsi, de erőteljes grafikát 1987-ből, még korai, absztrakt
„fej-periódusából”. Az előtérben Nemes Csabától 1993-as színes fotót láthatunk korabeli
utcarészlettel és járókelőkkel a Tiltott Marlboro-hirdetés sorozatból, a vele
szemközti falon nagyjából egyidejű Norbert Trummer: Hangosbeszélők a Kiscelli Múzeum közelében című pannója, 6×4 azonos
miniképből komponálva, amelyeken régi óbudai házak nyeregtetői és téglakéményei
sorjáznak az utcai hangszórók tölcsérei mellett. Egy távolabbi oszlopon függ Sinkó
Istvántól a narancs és fekete kontrasztokban tobzódó Pokoli torony 1994-ből, a maga expresszionisztikus drámaiságával. Mindjárt
a bejáratnál a magyar kurátor – Klimó Károly – cím nélküli, elvont kompozíciói közül az 1996-os, nagy méretű példány
fekete-indigókék gesztusfestészete meglepő következetességgel folytatódik
2007-ben is, két kisebb variánssal. Sugár János szintén 1996-ban rögzítette
kobaltkék vászon alapra patinázott réz anyacsavarjait, míg Bernát András
1998-as Objektum No. 85 elnevezésű vásznán
úgy ér el csillogó fényhullámokat a monokróm égszínkék felületen, hogy fémport
kevert az olajfestékbe. Rendkívül érdekes és jó rendezői fogás a kilencvenes
évekből a tárlat „fekete részlege,” Nayg István geometrikus absztrakt
konstrukciójával, Károlyi Zsigmond W/7-es
jelzésű, egymásra fektetett, festett deszkalapjaival illetve Gál András: In situ elnevezésű installációjával
valamint Varga Gabriella koncentrikus köreivel vagy párhuzamos ecsetnyomaival.
Utóbbi az általam „ultramarinkék teremsarokra” keresztelt összeállításban is
megjelenik, olyan osztrák társnői mellett, mint Renata Barros távolkeleti
reminiszcenciákat ébresztő, elegánsan felvitt kalligráfiái meg Eleonor
Friedrich szeletelt vagy gyűrt papírreliefjei. Az osztrák-magyar párhuzamra
frappáns példa a bécsi Assocreation alkotócsoport Pink Prints – street wear elnevezésű, mályva-rózsaszín festékfoltokkal
telepingált 2005-ös pólója szomszédságában El-Hassan Róza 2006-os datálású,
hasonló ruhadarabja a rikítóan narancs „am
overpopulation” felirattal. Utóbbi színes szigetelésű huzalokból
tekercselt, minden konkrétságában is elvontnak tűnő „plasztikája” Stretched object címmel nemcsak a tárlat
falára került fel, hanem ott díszeleg Christa Wenzl névjegyén is, mint a nívós
kortársi magángyűjtemény önként vállalt emblémája, a kiállítás háromnyelvű
meghívóján pedig Carloys Hufnagl magába roskadt, űlő nőalakjának attraktív párdarabja.