Mellimplantátum, Michelin-csillag és a városligeti vurstli. A
Szépművészeti Múzeum főigazgatója, Baán László kifejti véleményét a
bővítés vitatott kérdéseiről. Lesz-e céllövölde a Hősök tere alatt, mit
csinálna ma Schickedanz, hol vágnak új ajtókat a Márvány Csarnokban,
zárva marad-e a mai főbejárat és mire jó egy Szentély a múzeum szívében.
21. század kontra Millennium. Az interjú befejező, második része
következik.
Közkézen forog egy hasonlat: a múzeum egy halálosan beteg nőhöz hasonlít, aki mellimplantátumot kap. E mögött az új beruházás megtérüléséért való muzeológusi aggódás húzódik meg. Mennyire biztos, hogy az új szárny önjáróvá válik majd?
Engem ez a sok-sok aggodalom bizonyos értelemben örömmel tölt el: jó érezni, hogy ilyen sok barátja van a Szépművészetinek. A fentebbi hasonlat jópofa, de igencsak sántít. Mert mi is az a halálos betegség, amiben a múzeum szenved, mióta „haldoklik”, mi volna a gyógymódja, és a kúrára hol, milyen forrás áll rendelkezésre? Az minden elfogulatlan szemlélő számára nyilvánvaló, hogy ha valami, akkor az élet tért vissza a múzeum falai közé az elmúlt években. S van némi önleleplezés is ebben a hasonlatban: aki fölös hiúságnak tekinti a múzeum bővítését, az abban megvalósuló funkciókat, annak elég szemléletes a viszonya a múzeum közönségéhez. Ezeken a fejlesztéseken a világ nagy múzeumai már átmentek, nem azért, mert mindenki csinos mellimplantátumot akart magának, hanem mert kötelezően következett a megváltozott közönségelvárásokból. Az új kiállítóterek és közönségforgalmi terek mutatják a múzeumok respektjét közönségük iránt, cserébe pedig megnövelik a közönség érdeklődését és szeretetét. A Szépművészeti Múzeum nyugati társait követve szoftverében az elmúlt években már átalakult, most csak a hardvert igazítjuk hozzá.
Óriási területről van szó, előállhat egy olyan helyzet, hogy mondjuk Antik Enteriőrnek kell kiadni az új csarnokot?
Nem gondolom. Okos kiállításpolitikával, ha vonzó kiállításokat hozunk az egész házba, akkor nyugodtan prognosztizálhatunk évi legalább 100 000-rel több látogatót.
100 000 plusz látogató el tudja tartani ezt a bővítést?
Ez a 100 000-es többlet minimális becslés. Ha ezt beszorozzuk az átlagos 2000-2500 Ft körüli jegyárral (a kedvezmények miatt persze nem ilyen egyszerű!), akkor ez legalább 150 milliós többletbevételt jelent. És akkor még nem beszéltem a saját kezelésben lévő shop megnövekedett forgalmáról. Vagyis nem kell semmiféle üzleti show-t rendezni itt.
Az étterem is saját kezelésben lesz?
Nem, az pályázat eredménye lesz, azt nem tudjuk EU-s pénzből finanszírozni. Ott külsős beruházó kell, aki belerakja azt a nem kevés fejlesztési pénzt és tíz-tizenöt évig üzemelteti. Igazi PPP lesz, ami a beruházó saját rizikóján működik majd.
Egy másik kritikus hasonlat szerint a városligeti vurstlit behúzzák a Szépművészeti Múzeumba. Lássunk tisztán az arányokban, van 8000 új négyzetméter, mi az arány a kiállítótér és az egyéb funkciók között?
Igen, vannak akik vurstliznak, de szeretném, ha mellé tennék, hogy mit gondolnak vurstlinak: céllövöldét, netán ringlispílt?
Például az éttermet.
Az étterem egy 21. századi múzeumban vurstlinak számít? Ezen lehet vitázni. Ha elmegy az ember Salzburgtól a Metropolitanig, a Louvre-ig vagy a Pradóig, ugyanazt látja: a gasztronómia a 21. század elejére magas és kifinomult színvonalon került rá a nyugati világ nagy múzeumainak kínálati palettájára. A Tokióban megnyitott National Art Centerben Paul Bocuse-nek, a számtalan Michelin csillaggal kitüntetett francia sztárséfnek nyílt étterme, egyébként az első Japánban. A világ már nem úgy gondol a gasztronómiára, mint valami vurstlira, hanem mint a tágabb értelembe vett emberi kultúra részére, ami már nem pusztán a látogatók alapvető szükségleteinek kielégítésére irányul egy-egy múzeumban, hanem önálló vonzerővé is tud válni. A Lajtán túl már rég vége „a múzeumi büfében majd bekapunk két melegszendvicset” korszaknak. Nézzük meg például a Metropolitan organikus ételeket is kínáló látványkonyhás éttermét, a Restaurant Georges-ot a Pompidou-ban, vagy Salzburgban a Modern Művészet Múzeumát fenn a hegyen, ahol egy olyan trendi éttermet (M32) rendeztek be, ami már önmagában is mágnesként működik. Sorolhatnám még a példákat, a bécsi Belvedere most nyíló preraffaelita kiállításához például egy komplett „Kunst und Kulinarik” programot kapcsol. Aki a múzeumok és a gasztronómia kapcsolatának ezt a fejlődését nem veszi észre, az vagy nagyon szűklátókörű, vagy nem akarja látni, hogy hogyan találtak egymásra bizonyos szabadidős tevékenységek a 21. században. Való igaz, amikor száz-százötven évvel ezelőtt megépítették a nagy klasszicizáló múzeumépületeket, senki nem gondolta, hogy ezekben valamikor étterem lesz. Az elmúlt húsz-harminc évben viszont a nyugati világban megvalósult egy nagyszabású nyitás a közönség felé, átalakult a múzeumok viselkedése és gondolkodása. Arról persze lehet beszélni, hogy mi vurstli és mi nem: az előadóterem, a kreatív foglalkoztatók vagy a múzeumbolt volnának azok? Ez nem a Szépművészeti hóbortja, hanem a hasonló nagy múzeumoktól már a világon mindenütt elvárt szolgáltatások. Nincs olyan funkció a bővítményben, ami ne a múzeumot szolgálná.
Az új kiállítóterem hány négyzetméter?
1100 négyzetméteres lesz az új időszaki kiállítótér. Ugyanakkor a nagykiállítótér mellett kezdeményezésemre születik majd egy „shrine”, egy szentély, egy 140 négyzetméter alapterületű speciális tér, ahol időről időre egy-egy műtárgyat fogunk bemutatni, ahol a műtárggyal való személyes találkozás igazán bensőséges módon valósulhat meg. A pusztán önmagában, egy nyugodt, csendes térben szemlélt műtárgy olyan élményt adhat, amit nem nyújthat egyetlen nagykiállítás sem. Ez fontos jelzés a látogatók felé az általunk elképzelt múzeumi világról: megadjuk a 21. századi múzeum minden kényelmét, de egyben lehetőséget nyújtunk az elvonulásra is.
Vagyis a „múzeum mint a művészet temploma” klasszicista ideálból megmarad valami?
Igen, sőt egy 21. századi kontextusban újradefiniáljuk azt. Hiszen legvégül úgyis az számít, hogy milyen kapcsolat jön létre egy-egy műtárgy és a szemlélője között. A szentéllyel szimbolikusan újrafogalmazódik majd a múzeumi „templom-élményt”, intim keretek között. Egy szakrális jellegű teret, az új épületszárny magját hozza létre, miközben körülötte ott nyüzsög majd az élet, előadóteremmel, gyermekfoglalkoztatókkal, étteremmel és a nagy tárlatokat fogadó kiállítótermekkel.
Visszatérve a földre: sokan féltik az épületet a talajviszonyok miatt. A terület feltöltött mocsaras vidékként sok problémát okozott már, akár száz évvel ezelőtt, akár a földalatti ”70-es évekbeli bővítésekor. Végeztek megfelelő talajmechanikai vizsgálatokat?
A kérdésben a legjobb, ha a szakemberekre, a statikusokra és a vizsgálataikra hagyatkozunk. Ilyen vizsgálatok és azok megnyugtató eredményei nélkül természetesen nem is kaptunk volna építési engedélyt. S ne feledjük azt se, hogy a téren zajlott, sok évtizeddel ezelőtti építkezésekhez képest a technológia is nagyon sokat fejlődött.
Beszéltem az építésziroda egyik munkatársával, tőle tudom, hogy a Márvány Csarnokban lépcsőház lesz. Ez igaz?
Magában a Márvány Csarnokban nem, de valóban fognak oda új lépcsők vezetni. Ha magunk elé képzeljük a két nagy lépcsőkart, amelyik felvisz a Márvány Csarnok két oldalán az emeleti képtárakhoz – nos ez alatt fog futni az a két lépcsősor, ami a mélyföldszintről felvisz minket a Márvány Csarnokba. Vagyis az új bővítményből abba a pompás márványterembe fognak érkezni, amint Schickedanz maga is egyfajta hallnak, közösségi tartózkodó és elosztó teremnek tervezett eredetileg. Ebből csak jóval később lett ez a furcsa, egyszerre tartózkodó- és kiállítótér, ahol a képek inkább dekorációs célt szolgálnak, semmint egy kiállítótér élményét nyújtják. A mai fő tengelyre merőlegesen fog nyílni a Márvány Csarnokban egy-egy ajtó, amin keresztül érkeznek majd a mélyföldszint lépcsőiről a látogatók. Vagyis az eddigi kettő kapuzat helyett négy lesz a teremben. Hogy az elegáns megérkezést biztosítsunk, nem lehet máshová érkezni, a szűkös előtérbe nem robbanthatjuk be az évi több százezer látogatót, inkább az elegáns Márvány Csarnokba, ahonnan mindenki folytathatja az útját, amerre akarja.
Ha már megérkezés. Művészettörténészek komoly problémája a tervekkel, hogy „kulisszává” válik a homlokzat, ha a bővítés miatt bezáródik a főbejárat. Különösen fontos kérdés ez, mert az Index azt írta a legutóbbi sajtótájékoztató után, hogy bezárul a mai ajtó!
Nem ez hangzott el a sajtótájékoztatón. Világosan elmondtuk, hogy még kísérletezni fogunk, megvizsgáljuk, hogy milyen lesz a „járási irány”, elemezni fogjuk a közönség mozgását. Mint a svéd parkok tervezésénél, ahol az emberek kijárják maguknak az utakat és később azokat kövezik le. Hasonlóan képzeljük mi is. A Pradónál például nyitottak a térszint alá egy új bejáratot, miközben meghagytak egy régit is, a Paseo del Prado felől, de azt senki se használja. Nálunk a lépcső megmarad, a főbejárat megmarad, hogy a közönség hol szeretne bejutni az épületbe, azt rá bízzuk. Fölösleges ebben előre dönteni, majd az élet hozza a megoldást.
Vagyis aki ragaszkodik a főbejárathoz, az minél többször járjon át rajta a jövőben! A tervezés folyamatához visszatérve: a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal (KÖH) vagy a Tervtanács engedélyezte a terveket?
A Központi Tervtanács véleményezése mindig megelőzi a hivatalos engedélyezési folyamatot. Ez a legmagasabb szakmai testület az engedélyezési eljárásban, ez fejezi ki a szakmai álláspontot, ám önmagában még semmiféle engedélyt nem jelent: a KÖH ezen vélemény figyelembevételével dönt az engedély megadásáról. Ez fog most ismét következni, hiszen a megkapott engedélyünket a bejáratok áttervezése miatt módosítani kell, de gyakorlatilag száz százalékosan biztos, hogy ezt engedélyezni fogják, mert semmi olyan nincs az új tervben, ami hátrányos módosítást jelentene műemléki vonatkozásban.
2008-ban tehát a terveket a KÖH elfogadta, de a Központi Tervtanács nem?
A KÖH nyugodtan eltérhet a Központi Tervtanács véleményétől. A Tervtanács ajánlásokat fogalmaz meg, ahol fontosak a hangsúlyok. Két évvel ezelőtt a terv egészét elfogadták, de javasolták, hogy hagyjuk el a bevágást. A KÖH mégis úgy ítélte meg – az azt követő egyeztetések és a terven belüli finomítások után –, hogy ez a lépcsőbevágás vállalható. Vagyis a műemléki beavatkozások engedélyezésére hivatott állami hivatal úgy ítélte meg, hogy a Szépművészeti műemléki épülete „elbírja” ezt az új épületszárny logikájából racionálisan és érvényesen következő építészi gesztust. Ennél a közvélemény egy része most – két évvel a tervek bemutatása után –, szigorúbban ítélt, mi ezért léptünk vissza, kompromisszumként elkészítve az új tervet. Ritka, hogy a KÖH-nél szigorúbban ítél egy civil kezdeményezés, de megtörtént, és mi ezt tudomásul véve cselekedtünk.
Három szakma kompetens egy ilyen múzeumbővítésben: az építészek, a muzeológusok és a műemlékvédők. Hogyan lehet ezt a három különböző irányultságú csoportot összehangolni?
A május végi Bizot-ülésen Prágában beszéltem az amszterdami Rijksmuseum igazgatójával, ott 2008 volt a rekonstrukció első céldátuma, de most már 2013-ra prognosztizálják a befejezést. Kérdeztem: mi történt, a tartalom változott vagy elúszott a költségvetés? Mondta, hogy semmi, csak mindig vita van az engedélyezési folyamat körül, újra és újra le kell ülni és ebben vagy abban a részkérdésben újra elölről kezdeni. A Prado bővítése 12 évig húzódott. Nálunk, Közép-Európában csak a demokratikus érdekérvényesítéshez nem szokott közegben okoz meglepetést a csúszás és a vita. Más szempontja van a műemlékesnek, más szempontja van az építésznek, más szempontja van a hatóságnak, a művészettörténésznek és a civileknek. Szoknunk kell, hogy a különböző szakmák álláspontját hogyan tudjuk ütköztetni. Ami nekem nem tetszett a hazai vitában, az a jól hangzó, ám hamis metaforákkal való dobálózás, a tudatos indulatgerjesztés, amilyen például a „betonkocka” szó bevetése volt. Szó sem volt soha egy fél kilónyi betonról sem, a terveken kő- és üvegfelület kombinációja szerepelt. Lehet mondani, hogy nekem nem tetszik, mert például túl robusztus, vagy megbontja a tér stílusát, de akkor sem beton. A beton szó idehaza a szocializmus betonpaneljei óta szitokszó lett, de ilyen vagdalkozó például a vurstli szó is, amelyről fentebb már szó esett. Sok ember nem is az ellen tiltakozott, ami valóban lett volna, hanem amiről elhitették vele, hogy lesz. Nem akartuk megspórolni a vitát, nem is tettük, de csak valós tényekről lehet értelmes párbeszédet folytatni.
A kortárs építészeti gesztus megítélése körül kibontakozott egy komoly vita.
Itt valóban két érvényes, de különböző szemléletű világlátás csapott össze. Ha ezen a szinten zajlott volna a vita, akkor az nagyon izgalmas lett volna. Egyrészről: a kultikus Hősök terén álló Szépművészeti Múzeumot érintetlenül kell hagyni, nem szabad egyetlen kövéhez sem hozzányúlni. Emellett számos érvet lehet felsorolni. Van egy másik álláspont is, hogy minden kornak megvan a maga joga arra, hogy kellő kvalitással és kellő alázattal hozzá nyúljon az előző korok építészeti örökségéhez. Karácsony Tamás tervei ilyen szellemben születtek: a régi főlépcsőbe nyitott új bejáratra van közeli analógia, elég Bécsig elmenni, ahol egy legalább ennyire szimbolikus súlyú épület, az osztrák Parlament hasonmód klasszicizáló főhomlokzati frontján nyitottak egy új, aszimmetrikus bejáratot a látogatók számára. De érzékeltem, hogy itt, Magyarországon ebből igen gyorsan egy olyan hitvita fog kerekedni, amelyben egyik fél sem tudja meggyőzni a másikat. Ugyanakkor be kell látni, hogy ha a „semmit ne változtassunk” álláspont képviselői kellő számban képviseltetik magukat, akkor azt itt, a Hősök terén a lehetőségek határáig tudomásul kell venni. De egy érvet még felhoznék a változatlanság híveivel szemben: maga az épület nem erről szól! Ezt Mányi István, aki a múzeumépület rekonstrukciójának több mint húsz éve az építészgazdája, vetette fel azon az emlékezetes KÉK-vitán: ez az épület a történelmi stílusok tárháza. Itt kintről nézvést egy görög templom egy reneszánsz kastéllyal lett egybeszerkesztve, az épület belül pedig további stílusokat idéz – ahogyan a 19. század végén képzelték, úgy néznek ki a Román, a Reneszánsz, a Barokk, a Ión, illetve a Pergamon csarnokok illetve termek. Ebből a historizáló, egymást követő korszakokat egymás mellé rendelő logikából egyenesen következik, hogy a 21. század eleji hozzátételnek 21. század elejinek kell lennie. Ha ma Schickedanz tervezné a bővítést, pontosan tudná, hogy nem egy valódi görög templomhoz vagy egy valódi reneszánsz palotához nyúlna hozzá, hanem egy nagyvonalú és végiggondolt stílus-patchworkhöz, amelyhez minden bizonnyal ő maga is egy 21. századi szellemű új épületszárnyat illesztene.
Az nagyinterjú előző része itt olvasható.